Farkas, az árnyékom

picsart_06-18-09_14_19.jpg

“Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki kedvelte.” Nagyon szép a mese első mondata. De kire vonatkozhat? Egy bizonyos emberre, de rám biztos nem? Miután a mese nem személyválogató, ezt elvethetjük. Vagy talán egy illúziót táplál? A mesék mindig a valóságra mutatnak rá, tehát ezt a gondolatot is elhessegethetjük. De még ennek ellenére is állíthatjuk: talán úgy látjuk, nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy bárki is megbízzon bennünk és szeressen bennünket, azaz igaz legyen ránk a mese első mondatának az állítása.

A nevelés és a felnőtté válás éppen azzal a céljukkal, hogy segítsenek minket abban, hogy beépüljünk társadalmi környezetünkbe, és elsajátítsunk egy közszerepet, arra irányítanak bennünket, hogy felvegyünk egy álarcot, hogy realistábban és praktikusabban gondolkodjunk, néha akár még cinikusan vagy furfangosan is. Míg végül elfelejtjük eredeti énképünket, amely még mindig ott lakik a szívünkben, csak éppen alszik. Nem könnyű így tekinteni embertársainkra sem. Pedig így az egész világ más megvilágításba kerülne. Azért nem vagyunk erre képesek, mert saját magunknak is arra lenne szükségünk, hogy észrevegyék és megértsék a bennünk lakozó ártatlanságot, de nem találunk senkit, aki képes lenne erre. Talán azt gondoljuk, lehetetlen, hogy valaki ilyen fényben lásson bennünket, hiszen mi esendők és bűnösök vagyunk.

Azonban a Bibliában azt a kijelentést találjuk, hogy Isten Jézusban utána nyúl az elveszett juhnak (Lk 15,4), vagyis van, aki meseszerűen tekint ránk - igaz a mese bevezető gondolata.

Természetesen szívünk mélyén nem könnyű megélni ezt az élményt, azt, hogy úgy szeretnek bennünket, mintha végtelenül értékesek lennénk, és minden elvárás nélkül megbocsátanak nekünk, annak ellenére, hogy állandóan követünk el hibákat, sokszor ugyanazokat. Ennek a megéléséhez szükségünk van egy olyan emberrel való kapcsolatra, aki el tud fogadni, illetve megvéd saját magunkkal szemben. Nem könnyű ilyen embert találni. Ilyenkor arra van szükség, hogy mindenki legyen a saját maga ügyvédje. Vagyis anélkül, hogy ezt másoktól várnánk el, mindenki legyen annak a kisgyermeknek az ügyvédje, akinek szüksége van rá, hogy lássák és szeressék: hiszen lelkünk mélyén még mindig mindannyian ilyen kisgyermekek vagyunk. Ez a kisgyermek énünk legszebb oldala, mivel ártatlan és tiszta; a mi „Piroskánk”, aki, ahogy azt majd látni fogjuk, a farkassal történő kalandján keresztül egy teljesebb életre vezet el bennünket, vagy ha evangéliumi hasonlattal élünk, az „Isten országába”.

De mi történik?

A történet elején jelenik meg az édesanya haszontalan és állandó intelmeivel: „indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség…”; „rendesen menj, ne szaladgálj le az útról…”; „az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj…és ne bámészkodj összevissza a szobában…”. Miért haszontalan? (Ráadásul nincs értékelés!) Ugyanis a farkasra nem hívja föl a gyermeke figyelmét! (Látni fogjuk a farkas összetett jelentőségét.)

Ez a megnyilvánulás a jó nevelést jelképezi, amelyben mindannyian részesültünk, és aminek következtében (hogy ha és amennyiben megtanultunk engedelmeskedni, igazodni a ránk kényszerített szabályokhoz, és társadalmi szerepünkhöz) rendes gyerekek lettünk. Ezt jelenti a jó nevelés!
Viszont az édesanya egyben egy hang is, amely mindannyian bensőjében ott van, és állandóan figyelmeztet bennünket, míg végül elveszítjük a bennünket alkotó valódi ártatlanságunkat. Akkor vagyunk „anyák”, amikor nem engedjük kibontakozni és élni az igaz és tiszta oldalunkat – Piroska-énünket. Ez egyfajta erkölcs felett álló, akadályozó és tiltó Felettes Én. Állítja elénk figyelmeztetésként a mese. (Szerintem nem vagyunk híján példákból…)
Azonban azt látjuk, hogy Piroska nem fogad szót, és pont ez az ártatlan naivság vezeti arra, hogy bízzon a farkas szavaiban; ez az engedetlenség teszi lehetővé számára, hogy megismerjen egy színes világot, mellyel addig még soha nem találkozott. (A későbbiekben pedig a vadász közbelépése által része lehet a valódi újjászületés élményében, a farkas „gyomrából” való újjászületés élményében. Ezek után Piroska többé már nem anyuka rendes kislánya, hanem új és szabad teremtmény lesz, aki nyitott az életre, az örömre és a szeretetre.)

Piroska nem ijed meg, amikor az erdő szélén találkozik a farkassal. Nem tudja, hogy a farkas gonosz és veszélyes. Naivan és ártatlanul bízik szavaiban, és követi tanácsait. Ennek következtében (ennek köszönhetően!) Piroska megismeri azt a csodálatos világot, amelyet addig nem ismert. S erre a farkas nyitotta föl a kislány szemét! Ezzel a világgal soha nem találkozhatott volna, ha csupán szolgái módon követi édesanyja tanácsait. Azt mondja a farkas: „úgy ballagsz, mintha iskolába mennél, pedig az erdő olyan szórakoztató”. Piroska mindig rendes kislányként viselkedett, aki iskolába megy, és követi édesanyja tanácsait, emiatt pedig soha nem vette észre, mi minden veszi körül. Valaki arról írt egy könyvet „Az engedelmesség nem erény többé” címmel, hogy ha a környezet vak engedelmességre kényszerít bennünket, annak az lesz a vége, hogy elhal az az ártatlan és tiszta hang, amely tudatunk mélyén suttog, hogy elvezessen bennünket saját utunkra, és megtaláljuk saját hivatásunkat. Hogyan „hallhatnánk meg” a Lélek fuvallatát, amely „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8), hogyha lehajtott fejjel járunk, és úgy gondoljuk, mi már tudjuk, mit kell csinálnunk, hiszen már mindent leírtak és megparancsoltak nekünk?

Mit mond a farkas? Arra szólítja a kislányt, hogy nyissa ki a szemét, a fülét és a szívét a természet varázsa, és a benne rejlő szépség felé. Jung mondja: „Az ösztön a lélek”. Ráérzett arra, hogy Isten Lelkének hangja, amely az életre hív bennünket, nem más, mint a természetbe, a testünkbe és az ösztöneinkbe írt belső hang. A teremtés lényegéből adódóan jó. Az ember ösztönei és vágyai egészségesek, az élet teljességére, a boldogságra, és saját magunk minél jobb megvalósítására irányítanak bennünket. És ez pontosan „Isten akarata”. Vágyaink és ösztöneink soha nem szűnnek meg, akkor sem, ha ki akarjuk irtani őket, hogy ha nem hallgatjuk meg a bensőnkben lakozó bölcsességeket, hogy ha megmakacsoljuk magunkat és szembe megyünk a természettel, ha becsukjuk szemünket és fülünket, hogy ne lássunk és ne halljunk. Talán a nevelés nevében tesszük mindezt, amely fél a farkastól, és ettől nem tudunk szabadulni. Tehát a farkasnak a mesében pozitív szerepe van: ő az, aki azt mondja a kislánynak, hogy nyissa ki a szemét, és így lehetővé teszi a számára, hogy egy olyan valóságról és olyan szépségről szerezzen tudomást, amelyet azelőtt nem ismert. Vagyis furcsa módon úgy tűnik, a mese arra hív bennünket, hogy hagyjuk, hogy a farkas megkísértsen bennünket. Tulajdonképpen a farkas azáltal, hogy arra hívja a kislányt, ne fogadja meg édesanyja jó tanácsait, felébreszti, és eltörli számára a tiltásokat. A farkas engedetlenségre szólít, és ebben az engedetlenségben rejlik Piroska újjászületésének a titka. Nyilvánvaló, ahhoz, hogy félelem nélkül közel merjen menni a farkashoz, és ne szaladjon el előle – ahogy csak a lába bírja –, szükség van a Piroskában meglévő tisztaságra és naivitásra. A mese mégis azt mondja elengedhetetlen, hogy találkozzunk a farkassal, és tapasztalatot szerezzünk róla (míg végül elnyel bennünket, ahogy majd látni fogjuk), hogy eljussunk arra a szintre, amely még hiányzik ahhoz, hogy felnőjünk, és érett személyiségek legyünk.

De tényleg egy szófogadatlan kislányról van szó? Mit ad az édesanya a szajkózással? Miért hallgassunk az intelmekre? Miért döntsünk másként? Ki kísért meg? Miért szükséges/elengedhetetlen a farkassal való találkozás? A farkas úgy kerül bemutatásra, mint valami veszélyes és rossz – és valóban az. Biztos, hogy szükség van egy kis egészséges naivságra és tudatlanságra ahhoz, hogy közel menjünk egy ilyen szörnyű állathoz. A mese mégis arra szólít bennünket, hogy ne féljünk tőle, hogy ne szálljunk szembe vele, mert furcsa módon a farkason keresztül juthatunk majd el az élet teljességére. (Jézus mondja: „ne szálljatok szembe a gonosz emberrel” – Mt 5,39.)
Ettől a találkozástól való megóvással mit ért volna el az édesanya? Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy nevelésünk, tanácsunk lényege: ne legyen a másiknak része negatív élményekben. Ezzel azonban a fejlődését akadályozzuk. Önző birtoklás formáival hisszük, hogy a másik hozzánk tartozik, és többé-kevésbé tudatosan azt várjuk el tőle, hogy olyan legyen, mint mi, vagy esetleg olyan, amilyenek mi nem tudtunk lenni; vagyis hogy a mi életünk mintája, és a mi értékeink szerint éljen. Viszont a „gyermek” Istené! Istennek kell megfelelnie (és önmagának). Na, most, ha nem jut el a mélységig, azaz nem találkozik az árnyékkal, elmarad az újjászületés…
Jó neveléssel csupán tökéletesen szocializáltak és integráltak lehetünk, de soha nem fedezhetjük föl saját magunk egyéni és megismételhetetlen igazi voltát, és így nem ismerhetjük meg, nem élhetjük saját hivatásunkat. Szükség van rá, hogy kapcsolatba kerüljünk a farkassal (áthágjuk a szabályokat).
Számtalan formában és módon találkozhatunk vele, aki nem más, mint a bennünk lakó rossz és gyűlöletes dolgok megtestesítője. Mindenkinek megvan a saját farkasa, akivel szembe kell néznie, és ez a farkas mindnyájunknál máshogyan jelenik meg. Az a fontos, hogy a félelem ne bénítson meg bennünket, hanem egy kis naivsággal és ártatlansággal határozzuk el, hogy szembenézünk vele, és meghallgatjuk, amit nekünk mond. A farkas tehát a rossz tulajdonságainkat jelképezi: amelyektől félünk, el akarunk menekülni előlük, és szeretnénk, ha nem lennének. Azonban általában ezek a rossz és veszélyes tulajdonságok megmaradnak, már csak azért is, mert letagadjuk őket, nem akarunk róluk tudomást venni.
Közben, ha jobban megnézzük, ez a magunkból kitörölt, eltávolított farkas-rész nem kizárólag rossz, hanem egyben szép és pozitív dolog is, amely a sötét és szörnyű oldalán túl megmutatja nekünk, mint egyedi és megismételhetetlen emberi lényeknek fejlődésünk és kiteljesedésünk lehetőségeit. Sőt, bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy minden ebből, a mélyén lakozó rétegből ered: a mesék gazdag jelképvilága, a világ vallásaiban megjelenő mély és felszabadító igazságok, és minden idők irodalmának és művészetének nagy remekművei is.

Fontos megjegyezni, hogy Piroska habár enged a farkas kísértésének és letér az útról, mégsem feledkezik meg megbízatásának céljáról. Mondjunk igent mindenre, amit az élet elénk állít, de közben ne feledkezzünk meg korlátainkról, kötelékeinkről és felelősségünkről. Piroska eljutott oda, hogy olyan dolgokat lásson és halljon, amilyenek azelőtt soha. (Furcsaságokat észlel a nagymamánál.) Keveredik a naivitás, az ösztön, a bölcsesség.
Azonban ez nem elég ahhoz, hogy a farkassal való találkozás veszélyeivel szemben eredményesen helytálljon. Mert megtörténik a „felfalás” (a szent étkezés.) Akiből táplálkozunk, azzal teljesen eggyé válunk. A veszélyes, de egyben értékes farkas-tulajdonságunkat fel kell falnunk, hogy utána hasonulhassunk hozzá és kiegészíthessük. Piroska teljesen meg tudja tapasztalni a farkas mibenlétét. Teljesen eggyé válik a farkassal, és ezáltal alkalma nyílik megélni az alászállást a poklokra, amely nélkülözhetetlen a megváltozás és az újjászületés bekövetkezéséhez. Ez a búzaszem halála, amely megelőzi az érett kalász megszületését. A farkas gyomra a szakadékok mélységét jelképezi, ahová le kell szállnunk ahhoz, hogy valóban megváltozhassunk és újjászülethessünk. Azonban ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szükséges a vadász közbelépése.

A keresztyénség legmélyebb igazsága az, hogy az ember egyedül nem képes önmaga megmentésére. Az üdvösség máshonnan érkezik. Ez a mesében a vadász megjelenésével jelentkezik. Piroska a farkas gyomrában megtapasztalta a vad természet végtelen gazdagságát, illetve részese lehet annak, hogy van egy vadász, aki őrködik felette és vigyáz rá.

Az édesanya sehol sincs. Azt sem halljuk tőle, hogy a farkas jelenti a veszélyt. Pedig egész életünkben gyakran várunk az „anyukára” (például társ, barát képében). A biztonságot, a szabadítást jelképezőre. De nem tőlük fog jönni a szabadítás. Rossz helyre vetítjük ki! Isten képes megmenteni minket! A megszabaduláshoz a farkas gyomrán át vezet az út. De ha félünk tőle, védjük magunkat és visszahúzódunk a biztonságos csigaházunkba, akkor hogyan tapasztalhatnánk meg a megszabadulás élményét?

Ezért tehát „ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,25-34)