“Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki kedvelte.” Nagyon szép a mese első mondata. De kire vonatkozhat? Egy bizonyos emberre, de rám biztos nem? Miután a mese nem személyválogató, ezt elvethetjük. Vagy talán egy illúziót táplál? A mesék mindig a valóságra mutatnak rá, tehát ezt a gondolatot is elhessegethetjük. De még ennek ellenére is állíthatjuk: talán úgy látjuk, nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy bárki is megbízzon bennünk és szeressen bennünket, azaz igaz legyen ránk a mese első mondatának az állítása.

A nevelés és a felnőtté válás éppen azzal a céljukkal, hogy segítsenek minket abban, hogy beépüljünk társadalmi környezetünkbe, és elsajátítsunk egy közszerepet, arra irányítanak bennünket, hogy felvegyünk egy álarcot, hogy realistábban és praktikusabban gondolkodjunk, néha akár még cinikusan vagy furfangosan is. Míg végül elfelejtjük eredeti énképünket, amely még mindig ott lakik a szívünkben, csak éppen alszik. Nem könnyű így tekinteni embertársainkra sem. Pedig így az egész világ más megvilágításba kerülne. Azért nem vagyunk erre képesek, mert saját magunknak is arra lenne szükségünk, hogy észrevegyék és megértsék a bennünk lakozó ártatlanságot, de nem találunk senkit, aki képes lenne erre. Talán azt gondoljuk, lehetetlen, hogy valaki ilyen fényben lásson bennünket, hiszen mi esendők és bűnösök vagyunk.

Azonban a Bibliában azt a kijelentést találjuk, hogy Isten Jézusban utána nyúl az elveszett juhnak (Lk 15,4), vagyis van, aki meseszerűen tekint ránk - igaz a mese bevezető gondolata.

Természetesen szívünk mélyén nem könnyű megélni ezt az élményt, azt, hogy úgy szeretnek bennünket, mintha végtelenül értékesek lennénk, és minden elvárás nélkül megbocsátanak nekünk, annak ellenére, hogy állandóan követünk el hibákat, sokszor ugyanazokat. Ennek a megéléséhez szükségünk van egy olyan emberrel való kapcsolatra, aki el tud fogadni, illetve megvéd saját magunkkal szemben. Nem könnyű ilyen embert találni. Ilyenkor arra van szükség, hogy mindenki legyen a saját maga ügyvédje. Vagyis anélkül, hogy ezt másoktól várnánk el, mindenki legyen annak a kisgyermeknek az ügyvédje, akinek szüksége van rá, hogy lássák és szeressék: hiszen lelkünk mélyén még mindig mindannyian ilyen kisgyermekek vagyunk. Ez a kisgyermek énünk legszebb oldala, mivel ártatlan és tiszta; a mi „Piroskánk”, aki, ahogy azt majd látni fogjuk, a farkassal történő kalandján keresztül egy teljesebb életre vezet el bennünket, vagy ha evangéliumi hasonlattal élünk, az „Isten országába”.

De mi történik?

A történet elején jelenik meg az édesanya haszontalan és állandó intelmeivel: „indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség…”; „rendesen menj, ne szaladgálj le az útról…”; „az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj…és ne bámészkodj összevissza a szobában…”. Miért haszontalan? (Ráadásul nincs értékelés!) Ugyanis a farkasra nem hívja föl a gyermeke figyelmét! (Látni fogjuk a farkas összetett jelentőségét.)

Ez a megnyilvánulás a jó nevelést jelképezi, amelyben mindannyian részesültünk, és aminek következtében (hogy ha és amennyiben megtanultunk engedelmeskedni, igazodni a ránk kényszerített szabályokhoz, és társadalmi szerepünkhöz) rendes gyerekek lettünk. Ezt jelenti a jó nevelés!
Viszont az édesanya egyben egy hang is, amely mindannyian bensőjében ott van, és állandóan figyelmeztet bennünket, míg végül elveszítjük a bennünket alkotó valódi ártatlanságunkat. Akkor vagyunk „anyák”, amikor nem engedjük kibontakozni és élni az igaz és tiszta oldalunkat – Piroska-énünket. Ez egyfajta erkölcs felett álló, akadályozó és tiltó Felettes Én. Állítja elénk figyelmeztetésként a mese. (Szerintem nem vagyunk híján példákból…)
Azonban azt látjuk, hogy Piroska nem fogad szót, és pont ez az ártatlan naivság vezeti arra, hogy bízzon a farkas szavaiban; ez az engedetlenség teszi lehetővé számára, hogy megismerjen egy színes világot, mellyel addig még soha nem találkozott. (A későbbiekben pedig a vadász közbelépése által része lehet a valódi újjászületés élményében, a farkas „gyomrából” való újjászületés élményében. Ezek után Piroska többé már nem anyuka rendes kislánya, hanem új és szabad teremtmény lesz, aki nyitott az életre, az örömre és a szeretetre.)

Piroska nem ijed meg, amikor az erdő szélén találkozik a farkassal. Nem tudja, hogy a farkas gonosz és veszélyes. Naivan és ártatlanul bízik szavaiban, és követi tanácsait. Ennek következtében (ennek köszönhetően!) Piroska megismeri azt a csodálatos világot, amelyet addig nem ismert. S erre a farkas nyitotta föl a kislány szemét! Ezzel a világgal soha nem találkozhatott volna, ha csupán szolgái módon követi édesanyja tanácsait. Azt mondja a farkas: „úgy ballagsz, mintha iskolába mennél, pedig az erdő olyan szórakoztató”. Piroska mindig rendes kislányként viselkedett, aki iskolába megy, és követi édesanyja tanácsait, emiatt pedig soha nem vette észre, mi minden veszi körül. Valaki arról írt egy könyvet „Az engedelmesség nem erény többé” címmel, hogy ha a környezet vak engedelmességre kényszerít bennünket, annak az lesz a vége, hogy elhal az az ártatlan és tiszta hang, amely tudatunk mélyén suttog, hogy elvezessen bennünket saját utunkra, és megtaláljuk saját hivatásunkat. Hogyan „hallhatnánk meg” a Lélek fuvallatát, amely „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8), hogyha lehajtott fejjel járunk, és úgy gondoljuk, mi már tudjuk, mit kell csinálnunk, hiszen már mindent leírtak és megparancsoltak nekünk?

Mit mond a farkas? Arra szólítja a kislányt, hogy nyissa ki a szemét, a fülét és a szívét a természet varázsa, és a benne rejlő szépség felé. Jung mondja: „Az ösztön a lélek”. Ráérzett arra, hogy Isten Lelkének hangja, amely az életre hív bennünket, nem más, mint a természetbe, a testünkbe és az ösztöneinkbe írt belső hang. A teremtés lényegéből adódóan jó. Az ember ösztönei és vágyai egészségesek, az élet teljességére, a boldogságra, és saját magunk minél jobb megvalósítására irányítanak bennünket. És ez pontosan „Isten akarata”. Vágyaink és ösztöneink soha nem szűnnek meg, akkor sem, ha ki akarjuk irtani őket, hogy ha nem hallgatjuk meg a bensőnkben lakozó bölcsességeket, hogy ha megmakacsoljuk magunkat és szembe megyünk a természettel, ha becsukjuk szemünket és fülünket, hogy ne lássunk és ne halljunk. Talán a nevelés nevében tesszük mindezt, amely fél a farkastól, és ettől nem tudunk szabadulni. Tehát a farkasnak a mesében pozitív szerepe van: ő az, aki azt mondja a kislánynak, hogy nyissa ki a szemét, és így lehetővé teszi a számára, hogy egy olyan valóságról és olyan szépségről szerezzen tudomást, amelyet azelőtt nem ismert. Vagyis furcsa módon úgy tűnik, a mese arra hív bennünket, hogy hagyjuk, hogy a farkas megkísértsen bennünket. Tulajdonképpen a farkas azáltal, hogy arra hívja a kislányt, ne fogadja meg édesanyja jó tanácsait, felébreszti, és eltörli számára a tiltásokat. A farkas engedetlenségre szólít, és ebben az engedetlenségben rejlik Piroska újjászületésének a titka. Nyilvánvaló, ahhoz, hogy félelem nélkül közel merjen menni a farkashoz, és ne szaladjon el előle – ahogy csak a lába bírja –, szükség van a Piroskában meglévő tisztaságra és naivitásra. A mese mégis azt mondja elengedhetetlen, hogy találkozzunk a farkassal, és tapasztalatot szerezzünk róla (míg végül elnyel bennünket, ahogy majd látni fogjuk), hogy eljussunk arra a szintre, amely még hiányzik ahhoz, hogy felnőjünk, és érett személyiségek legyünk.

De tényleg egy szófogadatlan kislányról van szó? Mit ad az édesanya a szajkózással? Miért hallgassunk az intelmekre? Miért döntsünk másként? Ki kísért meg? Miért szükséges/elengedhetetlen a farkassal való találkozás? A farkas úgy kerül bemutatásra, mint valami veszélyes és rossz – és valóban az. Biztos, hogy szükség van egy kis egészséges naivságra és tudatlanságra ahhoz, hogy közel menjünk egy ilyen szörnyű állathoz. A mese mégis arra szólít bennünket, hogy ne féljünk tőle, hogy ne szálljunk szembe vele, mert furcsa módon a farkason keresztül juthatunk majd el az élet teljességére. (Jézus mondja: „ne szálljatok szembe a gonosz emberrel” – Mt 5,39.)
Ettől a találkozástól való megóvással mit ért volna el az édesanya? Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy nevelésünk, tanácsunk lényege: ne legyen a másiknak része negatív élményekben. Ezzel azonban a fejlődését akadályozzuk. Önző birtoklás formáival hisszük, hogy a másik hozzánk tartozik, és többé-kevésbé tudatosan azt várjuk el tőle, hogy olyan legyen, mint mi, vagy esetleg olyan, amilyenek mi nem tudtunk lenni; vagyis hogy a mi életünk mintája, és a mi értékeink szerint éljen. Viszont a „gyermek” Istené! Istennek kell megfelelnie (és önmagának). Na, most, ha nem jut el a mélységig, azaz nem találkozik az árnyékkal, elmarad az újjászületés…
Jó neveléssel csupán tökéletesen szocializáltak és integráltak lehetünk, de soha nem fedezhetjük föl saját magunk egyéni és megismételhetetlen igazi voltát, és így nem ismerhetjük meg, nem élhetjük saját hivatásunkat. Szükség van rá, hogy kapcsolatba kerüljünk a farkassal (áthágjuk a szabályokat).
Számtalan formában és módon találkozhatunk vele, aki nem más, mint a bennünk lakó rossz és gyűlöletes dolgok megtestesítője. Mindenkinek megvan a saját farkasa, akivel szembe kell néznie, és ez a farkas mindnyájunknál máshogyan jelenik meg. Az a fontos, hogy a félelem ne bénítson meg bennünket, hanem egy kis naivsággal és ártatlansággal határozzuk el, hogy szembenézünk vele, és meghallgatjuk, amit nekünk mond. A farkas tehát a rossz tulajdonságainkat jelképezi: amelyektől félünk, el akarunk menekülni előlük, és szeretnénk, ha nem lennének. Azonban általában ezek a rossz és veszélyes tulajdonságok megmaradnak, már csak azért is, mert letagadjuk őket, nem akarunk róluk tudomást venni.
Közben, ha jobban megnézzük, ez a magunkból kitörölt, eltávolított farkas-rész nem kizárólag rossz, hanem egyben szép és pozitív dolog is, amely a sötét és szörnyű oldalán túl megmutatja nekünk, mint egyedi és megismételhetetlen emberi lényeknek fejlődésünk és kiteljesedésünk lehetőségeit. Sőt, bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy minden ebből, a mélyén lakozó rétegből ered: a mesék gazdag jelképvilága, a világ vallásaiban megjelenő mély és felszabadító igazságok, és minden idők irodalmának és művészetének nagy remekművei is.

Fontos megjegyezni, hogy Piroska habár enged a farkas kísértésének és letér az útról, mégsem feledkezik meg megbízatásának céljáról. Mondjunk igent mindenre, amit az élet elénk állít, de közben ne feledkezzünk meg korlátainkról, kötelékeinkről és felelősségünkről. Piroska eljutott oda, hogy olyan dolgokat lásson és halljon, amilyenek azelőtt soha. (Furcsaságokat észlel a nagymamánál.) Keveredik a naivitás, az ösztön, a bölcsesség.
Azonban ez nem elég ahhoz, hogy a farkassal való találkozás veszélyeivel szemben eredményesen helytálljon. Mert megtörténik a „felfalás” (a szent étkezés.) Akiből táplálkozunk, azzal teljesen eggyé válunk. A veszélyes, de egyben értékes farkas-tulajdonságunkat fel kell falnunk, hogy utána hasonulhassunk hozzá és kiegészíthessük. Piroska teljesen meg tudja tapasztalni a farkas mibenlétét. Teljesen eggyé válik a farkassal, és ezáltal alkalma nyílik megélni az alászállást a poklokra, amely nélkülözhetetlen a megváltozás és az újjászületés bekövetkezéséhez. Ez a búzaszem halála, amely megelőzi az érett kalász megszületését. A farkas gyomra a szakadékok mélységét jelképezi, ahová le kell szállnunk ahhoz, hogy valóban megváltozhassunk és újjászülethessünk. Azonban ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szükséges a vadász közbelépése.

A keresztyénség legmélyebb igazsága az, hogy az ember egyedül nem képes önmaga megmentésére. Az üdvösség máshonnan érkezik. Ez a mesében a vadász megjelenésével jelentkezik. Piroska a farkas gyomrában megtapasztalta a vad természet végtelen gazdagságát, illetve részese lehet annak, hogy van egy vadász, aki őrködik felette és vigyáz rá.

Az édesanya sehol sincs. Azt sem halljuk tőle, hogy a farkas jelenti a veszélyt. Pedig egész életünkben gyakran várunk az „anyukára” (például társ, barát képében). A biztonságot, a szabadítást jelképezőre. De nem tőlük fog jönni a szabadítás. Rossz helyre vetítjük ki! Isten képes megmenteni minket! A megszabaduláshoz a farkas gyomrán át vezet az út. De ha félünk tőle, védjük magunkat és visszahúzódunk a biztonságos csigaházunkba, akkor hogyan tapasztalhatnánk meg a megszabadulás élményét?

Ezért tehát „ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,25-34)

Több, Grimm fivérek által írt történetnek van valóságalapja. Az alábbiakban a történelmi hátteret vizsgáljuk meg, fennmaradt ugyanis egy mese, amelynek megértéséhez ez kell. Terítékre kerülnek a vallások, s az ehhez kapcsolódó érdekek, melyek enyhe politikai ízzel is rendelkeznek.

Ez a mese nem más, mint  Piroska és a farkas története. Talán nincs is köztünk olyan ember, aki ne ismerné. Nem tudni, hogy a Grimmek milyen időben helyezték el, de ez talán nem annyira lényeges. A tartalma egészen egyszerű: főszereplője egy kislány, Piroska, akit piros színű ruhájáról (modernebb változatokban és a német nyelvezet szerint sapkájáról) neveztek el. Az erdő szélén él édesanyjával, akivel rendszerint bort és kalácsot visz nagymamájának. Az édesanyja inti, hogy ne térjen le a helyes ösvényről. Ez mégis megtörténik, és találkozik a farkassal. Piroska gyermeki mivolta csak még inkább alátámasztja ártatlanságát a farkassal szemben, aki a gonosz, a bestia, s a végzete. Néhányan megpróbálkoztak már azzal, hogy mai értelmezésben nézzék a mesét, de többnyire tévesen vizsgálták meg. Egy oldalon így próbálták lefordítani: „A történet arról szólna, hogy a gyerekek ki vannak szolgáltatva a pedofíliának és az erőszaknak. Természetesen a farkas lenne a felnőtt, aki kárt tesz a gyermek testi és lelki épségében.” Nem tagadom, van benne igazság, amennyiben korunk erkölcsi züllöttsége a téma, de a gondolat megfogalmazója ez esetben téved! Óriási eltérés van ugyanis a mese háttere és cselekménye között. Aki nem ismeri az alapot, az rosszul ítéli meg a mondanivalót is!

A Grimm fivérek műve - bármily hihetetlen - vallásos mártírságon alapszik! Az „igazi” Piroska, az ókori keresztyénség idejében élt, az akkor még virágzó, több istenben hívő Római Birodalom területén. Feltehetően fiatal asszony volt, aki egyetlen gyermekét nevelte. Egyike volt azoknak, akik elhitték mindazt, amit a keresztyének prédikáltak szerte a világon, sőt, ő maga is megkeresztelkedett. Ezzel nagy felelősséget is vállalt egyben; tudva való, hogy azokban az időkben a római császár kedvtelésből, nyilvánosan kivégeztette azokat, akik felvették és vallották a keresztyénséget. Válogatott eszközökkel vetett véget az elítéltek életének, akiken végső fájdalmukban nem segíthetett más, csak a halál. A feljegyzések szerint Piroska is ennek a barbár dolognak esett áldozatul. Halálos ítélete után sem mondott le arról, amiben hisz. Ez a tett visszavezethető a mesében olvasott anyai intelemre, azaz, hogy a lány a helyes utat járja. Noha az átdolgozásban a mesebeli Piroska megszegi az ígéretet és ezért majdnem az életével kell fizetnie, a valóságban ez másként köszön vissza: nem hagyja a valóságos Piroska, hogy bármi eltérítse saját igaza mellől, és pontosan a „helyes út” miatt kerül a halál karmai közé. Sok sorstársához hasonlóan nem volt hajlandó áldozni a római isteneknek, ezért aztán ő lett a véráldozat (valószínű, hogy a Grimm fivéreket is ez ihlette meg a névadásra). S hogy mindez miért történt? Nos, az már színtiszta történelem. A keresztyénség kezdte kiforrni magát, és sokkal inkább vigaszt jelentett az elnyomottak számára a majdani örök élet lehetősége, mint az értelmetlen vérontás és az állati áldozatok, melyeket különböző isteneknek ajánlottak fel. Annál is inkább, hiszen utóbbi nem rejtett magában semmi „jutalmat” vagy örömöt. Emellett Krisztus hívei felforgatták és veszélyeztették a több évszázados római hagyományokat, vallást és nézeteket. Ám ezáltal a császár teljhatalma is megkérdőjeleződött és politika befolyása csökkent volna. Természetes volt tehát, hogy az uralkodó mindent megtett a rend fenntartása érdekében. Piroska mártír volt, aki azért halt meg, amiben hitt. A mesében a nagymamának vitt bor és kalács valójában az Úrvacsorában szereplő borra és kenyérre, Krisztus testére és vérére vezethető vissza. Ugyanígy a történetben szereplő főgonosz, a farkas Rómát és az egész birodalmat jelképezi. Egymással szembenálló felek, vallási harc a keresztyénség és a több istenhit között. A gyilkossági kísérlet az ártatlan kislány ellen pedig tulajdonképpen a korai keresztyénség elpusztítására irányuló tettként értelmezhető!

Forrás:
http://iroklub.napvilag.net/iras/21874
http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/5-tundermese-amelynek-nem-tudtad-az-eredetet

Tehát Piroska és a farkas szájról szájra terjedő történetének már több évszázadnyi előzménye volt, amikor Charles Perrault a 17. században, majd két évszázaddal később a Grimm testvérek lejegyezték. De érdemes elidőzni, hogy hogyan formálódott a történet, hiszen (látni fogjuk) bizony formálódott. Egyik legkorábbi verziója a történetnek egyes vélemények szerint a 11. századból való, amely már tartalmazza a gonoszt megtestesítő farkas és a piros ruhába öltözött áldozat motívumát, ám a történet teljesen más véget ér.

Valamikor 1010 és 1026 között egy Egbert nevű pap, aki a mai Belgiumhoz tartozó Liège városában szolgált és tanított, úgy döntött, hogy egy könyvet ír a diákjainak. A „Megrakott hajó” című műve felbecsülhetetlen forrásnak bizonyult, ugyanis a korabeli versek, mesék, népmesék és különböző közmondások kaptak benne helyet. Egbert célja a könyvvel a nebulók nyelvtani szabályokra és erkölcsi tanulságokra való nevelése volt.
A gyűjteményben helyet kapott „A lányról, akinek az életét a farkaskölykök megkímélték” (La petite fi lle épargnée par les louveteaux) című történet, amely így szólt:

„A történet, amelyet most elmesélek nektek, a vidéki népektől hallottam, és nem is nehéz elhinni, hiszen oly igaz természetű. Egy ember felnevelt egy leányt, akinek piros gyapjúból szőtt keresztelőruhát adott. Egy húshagyó vasárnapon [a nagyböjt előtti utolsó vasárnap], amikor felkelt a nap, az ötéves kislány mit sem törődve a veszéllyel vándorútra kelt. Egyszer csak egy farkas megtámadta őt, és bevitte az erdő sűrűjébe. Prédáját a kölykei elé vetette, hadd lakmározzanak belőle. A kisfarkasok azonnal odamentek a zsákmányhoz, azonban nem tépték szét, hanem simogatni kezdték. A lány így könyörgött: „kérlek, ne szakítsátok szét a ruhámat, amelyet a keresztapámtól kaptam”. A Teremtő meglágyította vad lelkeit.”

A történészeket zavarba ejtette ez a kis történet, amely egyesek szerint nem kapcsolódik a jól ismert Piroska és a farkas történethez, azonban a kutatók többsége szerint egyértelmű a korreláció. Jan Ziolkowski szerint a címszereplő a piros ruhájában bizonyosan a későbbi Piroska, a farkas pedig a gonosz megtestesítője. Velay-Vallentin szerint az egyértelműen vallási morált közvetítő történet már tartalmazza azt a központi jelentőségű cselekmény részt, amely nyomtatásban Perrault meséjében bukkan majd fel 1697-ben, tette hozzá Nancy L. Canepa detroiti kutató.

A Charles Perrault által jegyzett francia mesében a kislány valójában egy jól táplált hölgy, akit a farkas útbaigazít az erdőben, majd amikor eltéved, akkor felfalja, és ezzel a mese véget is ér. Nincs vadász, nincs nagymama, csak a farkas és a halott Piroska. Az erkölcsi tanulság: ne állj szóba idegenekkel, és a járt utat a járatlanért el ne hagyd.

Érdekesség, hogy egyes középkori verziókban ogrék, vagy épp farkasemberek fenyegetik Piroskát, míg vannak olyan változatok, amikben a farkas a nagymama húsával és vérével eteti meg a lányt. A magyarázatok végtelenek: a farkasok támadásaitól a freudi analízisig sok minden szerepel a mese értelmezései között. A jól ismert történet több tucatnyi változatban él ma is, néhány esetben Piroska nem lány, hanem fiú szereplő.

(Van olyan elképzelés is, amely szerint Piroska és a farkas és egy másik népszerű, sok nép ajkán élő mese, a Farkas és a hét kecskegida című mese közös ősre vezethető vissza. Az elemzések szerint A farkas és a hét kisgida keletkezett először, az i. e. 1. században. A mese arról szól, hogy a ragadozó a kicsik anyjának adja ki magát, majd felfalja őket; a mese Európában és a Közel-Keleten lett népszerű.)

A Piroska és a farkas, amelyben a nagy, gonosz vadállat nagymamának álruhájába öltözve becsapja és megeszi a kislányt, mintegy ezer évvel később keletkezhetett. A mese a 19. században a Grimm-fivérek gyűjteményébe is bekerült, ám gyökerei szájról szájra terjedő, francia, osztrák és észak-olasz népmesékig nyúlnak vissza. A történet számos változatát – köztük a Tigrisnagymama címűt – mesélik Afrikában és Ázsia sok országában, köztük Japánban, Kínában és Koreában is.

Forrás:
http://mult-kor.hu/igy-hangzott-a-piroska-es-a-farkas-meseje-a-11-szazadban-20151125

Egy mese arról a helyzetről, amikor a gyermek nem látja a szülőt. Félelmében átgondolatlanul cselekszik, nyugtalan, szorong, bujkálni kényszerül, minden odavan - és akkor ismét benyit a szülő. A szülő a gyermek látószögéből történő kiesésével valójában nem történt semmi. Egészen pontosan: nem kellett volna, hogy bármi is történjen. Ahogy Rennee Jain életvezetési tanácsadó fogalmaz: az aggodalom egy védelmi mechanizmus. Egy vészcsengőt nyom meg bennünk, ami segít túlélni a veszélyes helyzetet. Azonban van, hogy szervezetünk téves riasztást küld. Ez a szorongás.

A farkas és a hét kecskegida

Élt egyszer egy kecske mama, akinek volt hét kis gidája. Egy napon így szólt a gyermekeihez:
- Kedveseim, kimegyek az erdőre élelemért. Ne nyissatok ajtót senkinek, mert ha a farkast beeresztitek, felfal valamennyiőtöket. Érdes hangjáról és fekete mancsáról ráismertek majd.
- Ne aggódj anyácska, ígérjük nem nyitjuk ki az ajtót - válaszolták a kisgidák.
Miközben a kecskegidák búcsúzkodtak, a farkas lesben állt egy közeli bokorban. Hamarosan megjelent a kecskék házánál. Kopogtatott az ajtón, majd így szólt:
- Drága gyermekeim, anyácskátok vagyok. Hazaértem, eresszetek be! A kisgidák így feleltek:
- a mi édesanyánknak nem ilyen érdes a hangja! Te a farkas vagy! nem nyitunk ajtót.
A farkas fogta magát, és vásárolt egy darab krétát. Megette, hogy a hangja lágyabb legyen, és visszament a házhoz. Kopogott az ajtón, majd így szólt:
- Drága gyermekeim! Engedjétek be anyácskátokat!
Ám a legidősebb testvér észrevette a farkas fekete mancsát az ajtó alatt, és azt mondta:
- A mi édesanyánknak nem fekete a lába. Te a farkas vagy!
A farkas felkerekedett, szerzett egy kevés lisztet és beszórta vele a lábát, hogy szép fehér legyen. Aztán visszament a kis házhoz és ismét bekopogott az ajtón.
- Gyermekeim, édesanyátok jött meg. Nyissatok ajtót.
A hét kisgida így válaszolt:
- Mutasd a lábad!
A farkas vigyorogva nyomta az ajtóréshez fehér lábát.
- Édesanyánk az! A mi igazi édesanyánk! - örvendezte a kecskegidák, s nyomban kinyitották az ajtót.
- Hrm! Haarmm! Hrm! - rontott be a farkas.
- Segítség! Segítség! - kiabálták a kisgidák, és kétségbeesetten próbáltak elrejtőzni a farkas elől.
Az egyik az asztal alatt, a másik az ágy alatt, a harmadik a kemencében, a negyedik a konyhában, az ötödik a szennyes kosárban, a hatodik a szekrényben, a hetedik pedig az órában talált menedéket.
A farkas felkutatta és fel is falta mindegyiket, csak a legkisebbiket nem találta sehol; éppen azt, aki az órába bújt.
- Hmm, finom kis pecsenye lesz! - gondolta, s már az óra körül szaglászott. A kisgida remegett a félelemtől Ám akkor váratlanul megszólalt az óra? egy, kettő, három, - ütötte.
- Oh! Ideje lepihennem! Amúgy is teljesen jóllaktam - mondta a farkas, s azzal kiment a házból.
Nem sokkal ezután megérkezett kecske mama. Szegény! Micsoda látvány fogadta. Az ajtó tárva nyitva, az asztal és a székek felborogatva, az edények összetörve, a lepedők, a takarók a földön szanaszét hányva.
Kecske mama egyre csak a gyerekeit kereste, de nem találta őket.
- Jaj! Jaajj! Csak nem történt valami bajuk?! Mi lesz most velem?! - siránkozott.
Egyenként szólongatta kicsinyeit, de egy sem válaszolt. Amikor a legkisebbiket szólította, egy félénk hangot hallott:
- Itt vagyok, anyácskám! - azzal a legkisebb gida kiugrott az órából, egyenesen édesanyja karjába.
- jaj, úgy féltem! - mondta síró hangon, még mindig remegve, majd rendre elmesélte a történteket.
A kecske mama és a legkisebb gida elindult, hogy megkeresse a farkast. Hamarosan rá is találtak. Kinn aludt a mezon, egy terebélyes fa árnyékában. Amikor már megközelítették, látták, hogy hatalmas bendője csak úgy mozgott és kavargott.
- Élnek az én drága gyermekeim - gondolta a kecske mama, és azon nyomban megkérte legkisebbik gyermekét, hogy tüstént hozzon tűt, ollót és cérnát.
Az ollóval egykettőre felmetszette a farkas hasát. Egy, kettő, három, négy, öt, hat kisgida
ugrott ki boldogan belőle. Mind makkegészségesek voltak. A farkas ugyanis annyira sietett, hogy egészben falta fel őket.
De boldogok is voltak, mikor végre a nagy sötétség után édesanyjukat ölelték át újra.
- Bocsáss meg, anyácska, nem lett volna szabad kinyitnunk az ajtót - mondták sorba valamennyien.
Kisvártatva így szólt a kecske mama:
- Meg kell leckéztetnünk a farkast, gyermekeim! Menjetek s gyűjtsetek követ.
A hét kisgida egy nagy halom követ hozott és telerakták vele a farkas gyomrát. Aztán a kecske mama összevarrta a farkas hasát. Amikor a farkas már ébredezni kezdett, valamennyien egy fa mögé rejtőztek, s onnan lesték, mi fog történni.
A farkas rettenetes szomjasan ébredt. Nagy nehezen feltápászkodott, és a tó partjára vonszolta magát.
- Mi zörög az én drága kis bendőmben? Túl sokat ettem volna? - kérdezte magától.
Csak nagy nehézségek árán jutott el a parthoz. De amint a víz fölé hajolt, hogy igyék, a kövek előrerántották, s a farkas a vízbe pottyant.
- Segítség! Segítséééééég! - kiabált a farkas torkaszakadtából.
Ám a kövek egy szemvillanás alatt a víz fenekére rántották, s odaveszett.
- Elpusztult a farkas! Elpusztult a farkas! Oda az ellenség! - énekelte most már felszabadultan a hét kisgida, s örömükben a mezon táncra perdültek.
- Oh, a mi édesanyánk okosabb, mint a farkas. Túljárt az eszén. Soha többet nem szegjük meg az ígéretünket - mondták a kisgidák, s azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

"Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja." (Csernus Imre)

Mit várnánk a rút kiskacsára hajazó történettől? A másiktól elfogadást, türelmet, segítséget, támogatást. Másként történik... De mit várunk mi, rút kiskacsák? - Ugye megvárod, míg olyanná leszek, ami elfogadható a számodra? Ugye? - kimondjuk vagy nem, de ebben bízunk. Mi is a mérce? És mihez képest? A pillanatnyi helyzet a mérce, és a pillanatnyi helyzethez alakítjuk magunkat, életünket. Azaz: Élj a mának!

A kacsák már szépek, a hattyú még távolról sem. És amikor már valaki „megérkezett” (kifejlett kacsa) te még „úton” vagy (kis hattyúként). 

Tehát a türelem szót arra használjuk, hogy a másik átalakulását elősegítse. Az az időszak, amíg nem illeszkedik az én rendembe. (Vagy én az övébe.) Mert az önazonosság leteendő kereszt! De nem megy! Csak átfestjük magunkat! Persze idővel belénk ivódik a festék, mérgez a külső (hatás). (Egyébként nem arra buzdít a kígyó, hogy tegyük le keresztünket?) Az önazonosság fölveendő kereszt! Micsoda különbség! Ne felejtsd: ha egyet leteszel, egyet fölveszel. A kereszt: élet. 

A rút kiskacsa rámutat: az önazonosság nehézségére, keresztjére - amennyiben az eddigieket elfogadjuk és próbálunk ilyen módon integrálódni. Meddig tartsunk ki? Meddig tartsuk magunkat?  Hisz egyre nehezebb!  Várni, amint a mag fejlődik, átgondoltan, stratégia mentén gondolkodni s élni - ezt kell fontolóra venni. Egyébként már önmagad vagy, mint mag, mint ebihal, csak a fejlődést, változást nem lehet, nem lenne szabad megspórolni. Csak így lehet élni. Ez a teremtett világ rendje. A Titanicnál siettek...  (Rövidebb próbautat tettek meg, majd a végzetes éjszakán siettek.) A kis vakondra is rádudáltak, mert nem egy súlycsoportban volt ő és az ember a forgalomban.

Kispipi és kisréce története éppen ennek a gondolatnak az elhibázottságáról szól. Ennek ad hangot! Majdnem kispipi életébe került az uniformizálás.

A "kiskacsa" még épül. Körülötte dominálhat más. Itt megint hasonló hozzáállást kéne megejteni, amit hiányolunk a gólya és a róka meséje kapcsán: egyik tányérból tud enni, míg a másik hosszú nyakú edényből, de sajnos egyik sincs a másikra tekintettel. A "kiskacsa" már most olyan, ami őt boldoggá teszi, csak rossz tükre van.  A másik fél felelőssége nagy - ami az életemet befolyásolja. (Lehet, hogy nem is a saját életemet élem?) Milyen tükröt tartanak elém?  Ezért fontos az öntudat, hogy a másik ezt támogassa, és ne egy vélt, vagy egy mesterséges formát.

"Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja." (Csernus Imre)

Mit várnánk a rút kiskacsára hajazó történettől? A másiktól elfogadást, türelmet, segítséget, támogatást. Másként történik... De mit várunk mi, rút kiskacsák? - Ugye megvárod, míg olyanná leszek, ami elfogadható a számodra? Ugye? - kimondjuk vagy nem, de ebben bízunk. Mi is a mérce? És mihez képest? A pillanatnyi helyzet a mérce, és a pillanatnyi helyzethez alakítjuk magunkat, életünket. Azaz: Élj a mának!

A kacsák már szépek, a hattyú még távolról sem. És amikor már valaki „megérkezett” (kifejlett kacsa) te még „úton” vagy (kis hattyúként). 

Tehát a türelem szót arra használjuk, hogy a másik átalakulását elősegítse. Az az időszak, amíg nem illeszkedik az én rendembe. (Vagy én az övébe.) Mert az önazonosság leteendő kereszt! De nem megy! Csak átfestjük magunkat! Persze idővel belénk ivódik a festék, mérgez a külső (hatás). (Egyébként nem arra buzdít a kígyó, hogy tegyük le keresztünket?) Az önazonosság fölveendő kereszt! Micsoda különbség! Ne felejtsd: ha egyet leteszel, egyet fölveszel. A kereszt: élet. 

A rút kiskacsa rámutat: az önazonosság nehézségére, keresztjére - amennyiben az eddigieket elfogadjuk és próbálunk ilyen módon integrálódni. Meddig tartsunk ki? Meddig tartsuk magunkat?  Hisz egyre nehezebb!  Várni, amint a mag fejlődik, átgondoltan, stratégia mentén gondolkodni s élni - ezt kell fontolóra venni. Egyébként már önmagad vagy, mint mag, mint ebihal, csak a fejlődést, változást nem lehet, nem lenne szabad megspórolni. Csak így lehet élni. Ez a teremtett világ rendje. A Titanicnál siettek...  (Rövidebb próbautat tettek meg, majd a végzetes éjszakán siettek.) A kis vakondra is rádudáltak, mert nem egy súlycsoportban volt ő és az ember a forgalomban.

Kispipi és kisréce története éppen ennek a gondolatnak az elhibázottságáról szól. Ennek ad hangot! Majdnem kispipi életébe került az uniformizálás.

A "kiskacsa" még épül. Körülötte dominálhat más. Itt megint hasonló hozzáállást kéne megejteni, amit hiányolunk a gólya és a róka meséje kapcsán: egyik tányérból tud enni, míg a másik hosszú nyakú edényből, de sajnos egyik sincs a másikra tekintettel. A "kiskacsa" már most olyan, ami őt boldoggá teszi, csak rossz tükre van.  A másik fél felelőssége nagy - ami az életemet befolyásolja. (Lehet, hogy nem is a saját életemet élem?) Milyen tükröt tartanak elém?  Ezért fontos az öntudat, hogy a másik ezt támogassa, és ne egy vélt, vagy egy mesterséges formát.

Örömelv után valóságelv – aszerint cselekedj, amennyire látod, hogy mit hozhat a jövő!

Akikhez szól: - változást átélőhöz a (családi, közösségi) körülményeiben, - „harc” az örömelvben élő „kismalacokkal”, - önmagával küzdőkhöz.

Amiről szól: - a gyermek fejlődéséről, növekedéséről (azaz: lehetőségéről), - az öröm és a valóság helyes értelmezéséről, illetve egyensúlyáról, valamint - egyfajta tükröt mutat.

A mese

Volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg koca s annak három malackája. Amikor már nagyocskák voltak a malacok, azt mondta nekik az anyjuk:

- Drága gyermekeim, én már eleget fáradtam érettetek, megöregedtem, el is híztam, eredjetek, próbáljatok szerencsét.

Nosza, elbúcsúzott a három kismalac a kocától, s elindultak hárman háromfelé.

Az első malac hamarosan találkozott egy emberrel, aki nagy szekér szalmát vitt.

- Gazduram - kérte a malac -, adjon nekem egy kevés szalmát, hadd építek egy kis házikót magamnak.

A gazda adott jó szívvel, a malac meg egykettőre házikót épített a szalmából, hogy mihamarabb játszani mehessen. De alig költözött be, odament farkas koma, kopogtatott az ajtón.

- Eressz be kismalac!

- Hogyne! Hogy felfalj! - szólt ki a malac.

- Bizony, ha nem eresztesz be szép szóra, összedöntöm a házadat, s megeszlek! - fenyegetőzött a farkas.

Amit mondott, meg is cselekedte, a házacskát összedöntötte, s szegény malacka alig bírt kereket oldani.

Ezalatt a második malac is ment, mendegélt, s ez is találkozott egy emberrel, aki egy szekér ágat vitt.

- Gazduram - szólította meg a malac -, adjon nekem néhány ágacskát, hadd építek magamnak házacskát.

Adott ez a gazda is jó szívvel ágacskát. A malacka látva azonban, hogy öccse már készen van, elkapkodta a munkát, hogy minél hamarabb csatlakozhasson a testvéréhez. Alig készült el, már jött farkas koma, kopogtatott.

- Eressz be, kismalac, a házacskádba!

- Dehogy eresztelek! Tán hogy felfalj! - válaszolt a malac.

- Bizony, ha szép szóra be nem eresztesz, lerontom-bontom a házacskádat, s megeszlek!

Úgy tett, ahogy mondotta, a házacskát lerontotta-bontotta, s a malacka épphogy el tudott iszkolni; vitte az irháját.

Hát a harmadik malackával mi történt? Ez is találkozott egy emberrel, aki téglát vitt a szekerén.

- Gazduram - kérte a malacka -, adjon nekem néhány téglácskát, hadd építek magamnak házacskát.

Adott az ember téglácskát, s épített a malacka egy szép, csinos házacskát.

Bezzeg hogy mindjárt odasomfordált farkas koma, kopogtatott az ajtón.

- Eressz be, kismalac!

- Kinn tágas, benn szoros, fel is út, le is út! - szólt ki a kismalac.

- No, megállj! - ordított a farkas, s azzal döngetni kezdette a házacskát, erőlködött szörnyen, hogy szétrontsa-bontsa, de a házacska meg se mozdult, a malacka meg hasát fogta nagy nevettében.

Farkas koma, amikor látta, hogy nem tudja szétrontani-bontani a házacskát, szép szóra fogta, s mondta lágy, hízelkedő hangon:

- Tudod-e kismalac, hogy közel ide egy jó répaföld van?

- Hol? - kérdezte a kismalac.

- Éppen itt, a szomszéd gazda telkén. Holnap reggel kimehetnénk oda ketten, s megszereznénk az ebédrevalót.

- Ej, de jó lenne - mondta a kismalac. - Hány órakor menjünk?

- Hat órakor.

- Jó.

A kis okos malacka azonban már reggel öt órakor ott volt a répaföldön, kihúzott egy nagy csomó répát, teletöltötte a zsákját, s hat órakor már otthon is volt. Mindjárt jött farkas koma is.

- Jössz-e kismalac?

- Ó, én már vissza is jöttem, hoztam is egy zsákocskával! - kacagott a kismalac.

- Majd megpukkadt farkas koma, de nem mutatta a haragját, lágyra, hízelkedőre fogta a hangját, s azt mondta:

- Lám, lám, nem is hittem volna, hogy ilyen korán kelsz. Tudod mit, kismalac? Van itt közel egy almafa, piros alma terem rajta. Eljönnél-e oda?

- Hogyne, hogyne. Hol az az almafa?

- Éppen a répaföld mellett. Itt leszek reggel öt órakor, odamegyünk, s leszedjük a szép piros almát.

- Ó, de jó, ó, de jó! - csettintett a nyelvével a malacka. - Ott leszek, ott!

Bezzeg hogy az okos malac már négy órakor fölkelt, kiment az almafához, de farkas koma hazudott, az almafa messze volt, s mire a kövér malacka felszuszogott-maszogott a fára, megérkezett a farkas koma is.

,,Ehe, most nem jársz túl az eszemen" - mondta magában a farkas koma. De bizony túljárt a kismalac a farkas koma eszén, mert egy szép piros almát leszakított, azt eldobta jó messzire, nosza, a telhetetlen farkas koma utánaszaladt, az alma meg gurult, gurult, s mire farkas koma utolérte az almát, a kismalac teletömte almával a zsákját, s - uccu neki, vesd el magad! - hazaszaladt a házacskájába.

Dúlt-fúlt farkas koma, de másnap mégis elment szerencsét próbálni, kopogtatott az ajtón.

- Hallod-e, kismalac, ma estefelé nagy vásár lesz a városban, nem akarsz eljönni oda?

- Hogyne, hogyne, mikor induljunk?

- Három órakor.

- Jól van!

A kismalac azonban már két órakor elindult, a vásáron vett egy vajköpülőt, s azzal indult hazafelé. Hát, uram teremtőm, amint mendegél hazafelé, megpillantja farkas komát, aki meg a városba igyekezett. No, most mit csináljon? Hová bújjon? Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen belebújt a köpülőbe, aztán lökött egyet rajta, a kölpülő meg gurult, gurult, mint egy hordó. Hej, ha láttátok volna, hogy megijedt farkas koma, amikor meglátta a guruló köpülőt! Azt hitte, hogy maga az eleven ördög gurul. Uccu, nyaka közé kapta a négy lábát, s szaladt, szaladt, meg sem állott hazáig! De másnap megint elkullogott a malackához, bekopogtatott s kérdezte:

- Voltál-e a vásáron, kismalac?

- Voltam biz én. Hát te mért nem jöttél el?

- Hiszen elindultam, de útközben láttam valamit, gömbölyű volt, kerek volt, ördög tudja, hogy mi volt, csak gurult, gurult; bizonyosan az eleven ördög gurult abban.

- Hahaha, hehehe, huhuhu! - kacagott a kismalac. - Hát ilyen nagy vitéz vagy te? Vajköpülő volt, amit láttál, én vettem a vásáron, s én gurultam benne.

- Mit! Te voltál?! - ordított a farkas koma. - No megállj, vége az életednek! Nincs pardon, kegyelem, a húsodat lenyelem!

- Orgodom, borgodom, megakad a torkodon - ingerelte a kismalac.

Hopp! - egyet ugrott, kettőt szökött farkas koma, felugrott a házacskára, aztán mászott a kéményre, hogy azon majd leereszkedik a házacskába. De a kismalac sem volt rest, egy nagy üstben vizet forralt, éppen a kémény alatt, s bezzeg hogy farkas koma beleesett, de azután úgy ugrott ki a fazékból, mint a puskagolyó. Azóta is bottal üthetik a nyomát.

A kismalacka pedig jót mulatott a póruljárt farkas komán, mulat talán ma is.

Holnap az okos kismalac legyen a vendégetek!

Gondolatok a meséhez

A számtalan formában olvasható három kismalac és az őket üldöző farkasról szóló mese azért fontos, mert azt mondja el a gyermekeknek, hogyan lesznek ők is okos, „farkast” legyőző kis emberekké. Másként megfogalmazva: arról szól ez a mese, mikor jön el az a pillanat a gyermek életében, amikor már nem az örömelvet követi az életében (háttérbe szorul), hanem a valóságelvet, amikor az ösztön én helyét átveszi a felettes én.

Arra tanít, hogy ne legyünk lusták, felületesek, ne adjuk föl, vállaljuk önmagunkat; kitartó munkával, okos tervezéssel és előrelátással legyőzhetjük a farkast (a belső félelmet, a rosszaságot – egyszóval: az árnyékszemélyiséget). Emellett a mese hangsúlyozza a növekedés előnyeit.

A három szereplő közül ebben a történetben nem a legkisebb szerepe a fontos – amint megszoktuk és várjuk, hanem a legnagyobb malackáé, mert itt a fejlődést hangsúlyozza a mese. A gyermek egymás után mindhárom malaccal, de ezen túlmenően a helyzetekkel is azonosíthatja magát, és felismerheti a fejlődés, az okosodás, illetve a naggyá válás lehetőségét.

A legkisebb malac szalma háza sietősen épült, mert menni kellett például játszani – az örömelv szerint élt, azonnali kielégülésre tört, a jövővel és a valóság veszélyeivel nem törődve. A középsőnél van némi fejlődés, egy kicsit erősebb az ő háza, de ő sem fordított rá elég időt, gondot. (Erre utal, hogy fából építette.) Igazi eredmény a harmadik malackánál van – aki téglából épít: le tud mondani a játékról, elvégzi először a feladatát, ezáltal a jövőjét is befolyásolja egy kicsit, tesz önmagáért. „Aszerint cselekszik, amennyire látja, hogy mit hozhat a jövő. Még a farkas viselkedését is jól számítja ki – az ellenséget, a bennünk lakozó ismeretlenét, aki szeretne minket elcsábítani és csapdába ejteni. Ezért képes arra, hogy a nála erősebb és vadabb ellenséget legyőzze. Az ádáz és pusztító farkas azokat az aszociális, tudattalan és kártékony erőket képviseli, amelyekkel szemben meg kell tanulnunk védekezni, s amelyek csak az én erejével győzhetők le.” Ő már a valóságelvhez igazodik.

A mese malacaival azonosuló gyermek „azt szűri le magának, hogy igenis van lehetőség a fejlődésre, hogy az örömelvtől el lehet jutni a valóságelvhez, hiszen ez utóbbi voltaképpen csupán az előbbinek egy némileg módosított változata. A kismalacok története egy olyan átváltozást jelenít meg, melynek során nem kell lemondani minden örömről, csak ezentúl a kielégülést a valóság követelményeihez alkalmazkodva kell keresni. Az okos és játékos kedvű harmadik kismalac többször is túljár a farkas eszén: először akkor, amikor a farkas finom falatok ígéretével háromszor is megpróbálja őt kicsalogatni a védelmet jelentő házból. Először répalopásra hívja, másodszor almaszedésre, harmadszor pedig a vásárba.”

„A gyermeknek, aki mindvégig úgy érzi, hogy azonosulni kell valamelyik főhőssel, a történet nemcsak a reményt adja meg, hanem azt is közli vele, hogy ha fejleszti értelmét, legyőzheti a nála sokkal erősebb ellenséget is.”

A farkas rosszaságát a kisgyermek önmagában is felismerheti: a vágyat, hogy „faljon”, és következményét, a félelmet, hogy őt is „felfalhatják”. A farkas tehát a gyermek rosszaságának kivetülése, de a mese útmutatást ad, hogyan lehet ezt megoldani. Ezt mutatják be a legidősebb kismalac élelemszerző útjai – amely a mese feledésbe merülő, mégis lényeges része, ugyanis megmutatják ezek az utak, milyen különbség van „evés” és „falás” között. „A gyermek tudat alatt ezt úgy értelmezi, mint az örömelv és a valóságelv közötti különbséget, amit egyfelől a mindent azonnal elnyelni akaró, a következményekkel nem törődő falási szándék, másfelől az okosan előrelátó élelemszerzés képvisel…A kismalac kora hajnalban kel, hogy biztosítsa magának a finom ennivalót, és ezzel egyúttal áthúzza a farkas gonosz számításait is.”

És voltaképpen (bár a három közül a legidősebb győzedelmeskedik) el lehet mondani, hogy (miután mindhárom szereplő kicsi) az éretlen (mint maga a gyermek) múlta felül a farkast. Ez miért fontos? Mert az arat győzelmet, akit van, hogy szidnak, kirekesztenek, csúfolnak, vagy éppen semmibe vesznek… Nos, amint már olvashattuk: a kitartó munka, az okos tervezés és az előrelátás (amik egyben fejlődéssel párosulnak) legyőzi a farkast.

A farkassal való eredményes elbánás bizonyítja, hogy még egy ilyen erős ellenséget is le tudunk győzni, ha az eszünket használjuk. Eközben a gyermek is látja a fejlődést és maga vonja le a cselekedetei következményeit. (Éppen ezért nem megrázó az első két kismalac eltűnése – ahogy a mese egyik verziója bemutatja. Hiszen ezek olyan létformák, amelyeknek szükségszerű eltűnniük. Ugyanis „a három malacka voltaképpen egy malac három különböző fejlődési stádiumban; ezt sejteti az is, hogy mindhárman ugyanazokkal a szavakkal válaszolnak a farkasnak: - Nem eresztlek, eszemben sincs! Fő az, hogy identitásunk a maga legmagasabb formájában túlélje a veszedelmeket.”)

A mese hatása az önmagát kereső gyermek számára (például, mert új helyre költözött a családjával, új közösségbe került, elváltak a szülei, konfliktusai vannak, feszültségben él) nagyon fontos. Nem ad szájbarágós magyarázatot, nem fogalmazza meg, milyen legyen a fejlődése, hanem hagyja, hogy a gyermek maga vonja le a következtetéseket, önmaga értse meg az összefüggést, lássa át a dolgokat.

Kedves Szülők, Meseolvasó! Segítsük a gyermekünket a mese elolvasásával!

Amit megtanulhattunk:

- A kismalacok története egy olyan átváltozást jelenít meg, melynek során nem kell lemondani minden örömről, csak ezentúl a kielégülést a valóság követelményeihez alkalmazkodva kell keresni.

- Ha a gyermek fejleszti értelmét, legyőzheti a nála sokkal erősebb ellenséget is.

- A legfontosabb, hogy identitásunk túlélje a veszedelmeket.

(Az idézetek forrása: Bruno Bettelheim – A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek; Corvina Kiadó 2013.)

Akikhez szól: gyerekek, akik keresik erősségeiket.

Amiről szól: hogyan lehet megtalálni lényünk mélyén szunnyadó erősségeinket.

"Egyszer egy nagy tudású Mester úgy döntött, hogy a városból vidékre utazik pihenni. Ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A Mester nem válogatott, hanem elfogadta az első földműves meghívását és vendégszeretetét, és odaköltözött hozzá két hétre. Mikor letelt a két hét, és eljött a búcsú ideje, a Mester kifejezte elégedettségét, és amikor a földműves a következő évre is meghívta, megígérte, hogy jövőre is eljön hozzá. Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki, és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges magok, ezért ne a többi közé ültesse el őket, hanem egy elkerített földterületre, és különös gonddal ápolja őket.

A földműves megfogadta a tanácsot, és egy külön parcellára vetette a Mestertől kapott varázsmagokat. Egy év múlva, amikor a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott, tízszerese termett a szokásosnak. A Mester örömmel hallgatta a földművest, és amikor ismét eltelt a két hét, s ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba, és ugyanazt mondta neki, mint az előző évben. A földműves megígérte, hogy most is úgy tesz, ahogy a Mester meghagyta, és ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.

Ez így ment legalább tíz évig. A Mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél két hetet, majd amikor elment, búcsúzóul  adott neki egy zsák varázsmagot. A földműves, a nagy hozamnak hála, meggazdagodott, és egyre bőkezűbben tudta vendégül látni a Mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbeliek is mind hozzá jöttek vetőmagért.

A tizedik találkozás után a földműves ismét kapott egy zsák varázsmagot, de nem bírta tovább, és így szólt:

- Mester, kérlek, engedj meg nekem egy kérdést!

A Mester mosolyogva biccentett, mire a földműves így szólt:

- Kedves Mester! Most már tizedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét. Nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól, nem beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el kérlek, honnét szerzed ezeket a csodálatos varázsmagokat?

A Mester így válaszolt: - Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az, hogy sétálhatok a természetben. Sétáim során gyakran jártam a gabonaföldjeiden, és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, leszedtem annak magjait, és egy zsákban gyűjtöttem neked össze. Ezek a magvak nem varázsmagok, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket, és aztán odaadtam neked, hogy azzal gazdálkodjál..." (Forrás: Boldizsár Ildikó  - Életválságok meséi 47. oldal)

Gyermekek panaszkodnak túlterheltségről, eltúlzott szülői (tanítói) elvárásokról. A másik oldalon ott találjuk a szülőt, akit gyermekével szembeni irrealitás, gyermekkori kudarc, illetve gyermekkori lehetőségek hiánya vezérel, amikor gyermeke életét igazgatja. Nagyon ritka, amikor mind a két fél álláspontját ismerhetjük, az meg végképp a fehér holló kategóriájába tartozik, hogy leülhessünk erről közösen és nyitottsággal beszélgetni.

Mit lehet ilyenkor tenni? Győzzem meg magam arról, hogy ez nem az én dolgom, ebbe nincs beleszólásom? És ha van dolgom egy ilyen helyzetben, akkor az mi?

Egyik felet sem sértjük meg (nem hergelünk), azonban a helyzetre  másként való rálátást szolgálhatja "A varázsmagok" című mese.

Ez a mese egy válasz arra, hogyan segíthetjük önmagunk és mások fejlődését. "Úgy, hogy termőre fordítjuk a földet. A mese még afelől sem hagy kétséget, miként. Gyűjtsük össze a különlegesen szép kalászokat, azaz először is keressük meg azokat az erősségeket, amelyekre alapozni lehet a továbbiakban. (Gyorsan hadd tegyem hozzá, ugye értjük: nem máshonnét hoz a bölcs varázsmagokat, hanem a földműves saját területéről; azaz nem importálni kell erősségeket, hanem a mélyről a felszínre hozni - ami tudom, időigényesebb és macerásabb -. Az eredmény: "gazdagság". Hiszen ezek csíráztatásra alkalmas magok.) Persze közben más földterületek művelését se hanyagoljuk el, vagyis ne pusztán a varázsmagok ígérete legyen a szemünk előtt. Fontos üzenete a mesének, hogy a folyamat kezdetén még külön parcellába, azaz jól látható helyre érdemes ültetni a magokat, hogy az eredmények mindenki - főleg a földműves - számára látható és inspiralóak legyenek." (Boldizsár Ildikó)

A földműves nem válik egyoldalúvá, például kapzsivá vagy lustává, hanem valóban folyamatosan teszi a dolgát. "Tudja, hogy a gabona - azaz saját élete - állandó éberséget követel, mert csak így lesz évről évre szebb a kalász." (B. I.) Ugyanis, ha nem figyelnek oda a teljes földterületére, honnan nyerne "varázsmagokat"? Odalenne ennek lehetősége, de odalenne a magára való figyelés is.

A földműves, ha csak a magas hozam reményében dolgozott volna, hamar tönkrement volna, hisz nem talált volna "varázsmagot". Azonban ő minden olyanra odafigyelt, ami törődést és gondozást igényelt (magas haszontól függetlenül).

Importált magból mesterséges intelligenciát hozunk létre. Ennyit ér az élet(e)? Akinek életet adtunk, aki a vérünk, aki egyéniség, akiben sok-sok értékelhető tulajdonság van, kellő figyelmet kap? Amit mi figyelmességnek, nevelésnek, odaadásnak mondunk, az összhangban van vele?

Jézus mondja: "Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés szárba szökkent, és kezdett kalászt hozni, látható lett a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt mondták neki: Uram, te jó magot vetettél a földedbe. Honnan került hát bele a konkoly? Ő pedig így felelt: Valamelyik ellenségem tette ezt! A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és majd az aratás idején szólok az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be csűrömbe!” (Máté evangéliuma 13. fejezet)

Miért ne húzzuk ki a konkolyt? Ugyanis biztos kihúznánk vele varázsmagokat is! Mint a Mester, rendszeresen, időt nem sajnálva, figyelmesen sétáljunk életünk földterületén és legyen gondunk figyelmességünkkel a szép kalászokra. Ő se tett egyebet, mint különös gonddal fordult a magok felé. Rombolás nélkül. Tudva, mindennek megszabott ideje van: a figyelemnek, a válogatásnak és az aratásnak. Ezek határozzák meg a konkoly sorsát.

Nem a rossz megtartására tanít! Mert ugye, mi is a rossz? Arra tanít, hogy az egészre figyeljünk annak érdekében, hogy mindig legyen később varázsmagnak nevezhető mag - a hála és az áldás magja. Másrészt azt tárja elénk, hogy a tanulással nem új dolgok kerülnek a birtokunkba, hanem ismeretlen, elfeledett vagy eltakart tudás kerül a felszínre. Így a nehézséget okozó, konkolynak tűnő "növény", lehet egy ilyen elfeledett, eltakart vagy épp ismeretlen részünk - ami magában rejti a varázsmagot.

Kedves Szülők, Meseolvasó! Segítsünk gyermekeinknek a varázsmagok megtalálásában és összegyűjtésében nap mint nap.

Amit megtanulhattunk: fontos, hogy mások és saját életünk minden területére szánjunk figyelmet, így elkerülve, hogy import “magokkal” építjük életünket, illetve építtetjük az életet, hanem mindig lesz miből meríteni. A gyermek teljes életet élhet, mi pedig szülők ehhez segíthetjük őket hozzá.