Édesapa mesél

2018.ápr.16.
Írta: édesapamesél Szólj hozzá!

Gondolatok a rút kiskacsa történetéhez

swan-3161142_960_720.jpg

"Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja." (Csernus Imre)

Mit várnánk a rút kiskacsára hajazó történettől? A másiktól elfogadást, türelmet, segítséget, támogatást. Másként történik... De mit várunk mi, rút kiskacsák? - Ugye megvárod, míg olyanná leszek, ami elfogadható a számodra? Ugye? - kimondjuk vagy nem, de ebben bízunk. Mi is a mérce? És mihez képest? A pillanatnyi helyzet a mérce, és a pillanatnyi helyzethez alakítjuk magunkat, életünket. Azaz: Élj a mának!

A kacsák már szépek, a hattyú még távolról sem. És amikor már valaki „megérkezett” (kifejlett kacsa) te még „úton” vagy (kis hattyúként). 

Tehát a türelem szót arra használjuk, hogy a másik átalakulását elősegítse. Az az időszak, amíg nem illeszkedik az én rendembe. (Vagy én az övébe.) Mert az önazonosság leteendő kereszt! De nem megy! Csak átfestjük magunkat! Persze idővel belénk ivódik a festék, mérgez a külső (hatás). (Egyébként nem arra buzdít a kígyó, hogy tegyük le keresztünket?) Az önazonosság fölveendő kereszt! Micsoda különbség! Ne felejtsd: ha egyet leteszel, egyet fölveszel. A kereszt: élet. 

A rút kiskacsa rámutat: az önazonosság nehézségére, keresztjére - amennyiben az eddigieket elfogadjuk és próbálunk ilyen módon integrálódni. Meddig tartsunk ki? Meddig tartsuk magunkat?  Hisz egyre nehezebb!  Várni, amint a mag fejlődik, átgondoltan, stratégia mentén gondolkodni s élni - ezt kell fontolóra venni. Egyébként már önmagad vagy, mint mag, mint ebihal, csak a fejlődést, változást nem lehet, nem lenne szabad megspórolni. Csak így lehet élni. Ez a teremtett világ rendje. A Titanicnál siettek...  (Rövidebb próbautat tettek meg, majd a végzetes éjszakán siettek.) A kis vakondra is rádudáltak, mert nem egy súlycsoportban volt ő és az ember a forgalomban.

Kispipi és kisréce története éppen ennek a gondolatnak az elhibázottságáról szól. Ennek ad hangot! Majdnem kispipi életébe került az uniformizálás.

A "kiskacsa" még épül. Körülötte dominálhat más. Itt megint hasonló hozzáállást kéne megejteni, amit hiányolunk a gólya és a róka meséje kapcsán: egyik tányérból tud enni, míg a másik hosszú nyakú edényből, de sajnos egyik sincs a másikra tekintettel. A "kiskacsa" már most olyan, ami őt boldoggá teszi, csak rossz tükre van.  A másik fél felelőssége nagy - ami az életemet befolyásolja. (Lehet, hogy nem is a saját életemet élem?) Milyen tükröt tartanak elém?  Ezért fontos az öntudat, hogy a másik ezt támogassa, és ne egy vélt, vagy egy mesterséges formát.

"Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja." (Csernus Imre)

Mit várnánk a rút kiskacsára hajazó történettől? A másiktól elfogadást, türelmet, segítséget, támogatást. Másként történik... De mit várunk mi, rút kiskacsák? - Ugye megvárod, míg olyanná leszek, ami elfogadható a számodra? Ugye? - kimondjuk vagy nem, de ebben bízunk. Mi is a mérce? És mihez képest? A pillanatnyi helyzet a mérce, és a pillanatnyi helyzethez alakítjuk magunkat, életünket. Azaz: Élj a mának!

A kacsák már szépek, a hattyú még távolról sem. És amikor már valaki „megérkezett” (kifejlett kacsa) te még „úton” vagy (kis hattyúként). 

Tehát a türelem szót arra használjuk, hogy a másik átalakulását elősegítse. Az az időszak, amíg nem illeszkedik az én rendembe. (Vagy én az övébe.) Mert az önazonosság leteendő kereszt! De nem megy! Csak átfestjük magunkat! Persze idővel belénk ivódik a festék, mérgez a külső (hatás). (Egyébként nem arra buzdít a kígyó, hogy tegyük le keresztünket?) Az önazonosság fölveendő kereszt! Micsoda különbség! Ne felejtsd: ha egyet leteszel, egyet fölveszel. A kereszt: élet. 

A rút kiskacsa rámutat: az önazonosság nehézségére, keresztjére - amennyiben az eddigieket elfogadjuk és próbálunk ilyen módon integrálódni. Meddig tartsunk ki? Meddig tartsuk magunkat?  Hisz egyre nehezebb!  Várni, amint a mag fejlődik, átgondoltan, stratégia mentén gondolkodni s élni - ezt kell fontolóra venni. Egyébként már önmagad vagy, mint mag, mint ebihal, csak a fejlődést, változást nem lehet, nem lenne szabad megspórolni. Csak így lehet élni. Ez a teremtett világ rendje. A Titanicnál siettek...  (Rövidebb próbautat tettek meg, majd a végzetes éjszakán siettek.) A kis vakondra is rádudáltak, mert nem egy súlycsoportban volt ő és az ember a forgalomban.

Kispipi és kisréce története éppen ennek a gondolatnak az elhibázottságáról szól. Ennek ad hangot! Majdnem kispipi életébe került az uniformizálás.

A "kiskacsa" még épül. Körülötte dominálhat más. Itt megint hasonló hozzáállást kéne megejteni, amit hiányolunk a gólya és a róka meséje kapcsán: egyik tányérból tud enni, míg a másik hosszú nyakú edényből, de sajnos egyik sincs a másikra tekintettel. A "kiskacsa" már most olyan, ami őt boldoggá teszi, csak rossz tükre van.  A másik fél felelőssége nagy - ami az életemet befolyásolja. (Lehet, hogy nem is a saját életemet élem?) Milyen tükröt tartanak elém?  Ezért fontos az öntudat, hogy a másik ezt támogassa, és ne egy vélt, vagy egy mesterséges formát.

Mit kezdjünk az akaratossággal?

picsart_04-11-07_25_21.jpg
Mit kezdjünk az akaratossággal? Pszichológia útmutató + dacszelidítő mesék címmel, Deliága Éva és Lovász Hajnalka könyvét ajánlom. (Kulcslyuk Kiadó - 2017.)
"A pszichológus-pedagógus szerzőpáros könyve kettő az egyben: szülőknek szóló, gyakorlatias szemléletű pszichológiai útmutató és óvodás-kisiskolás gyerekeknek szánt kreatív segítő mesegyűjtemény." - olvassuk a könyv hátulján.
Ha belelapozunk, többek között nyolc módszerrel ismerkedhetünk meg, amelyek segítségével csökkenthető az akaratosság. És hogyan maradhatunk nyugodtak? "Fontos felismernie, hogy a gyermek nem képes még felnőttszinten kontrollálni érzelmeit, és ettől az állapottól ő is szenved. A sírás, hangoskodás segít neki abban, hogy feszültségétől megszabaduljon. Bár kellemetlen egy ilyen jelenetben részt venni, úgy kell elképzelni, mint egy szelepet, amit a gyermek éppen kinyitott. A csapkodás, kiabálás, könnyek jönnek kifelé a szelepen, ami segíti az érzelmei optimális szintre kerülését."
Néhány olyan lépéssel is gazdagodhatunk, amelyek által megelőzhető az akaratos viselkedés. Például: "Ne szégyenítse meg gyermekét"; "Ne hozzon túl sok szabályt, és ne állítson irreális elvárásokat a gyermek elé".
Az eszköztárat végigolvasva,  meséken keresztül, szimbolikus módon válik átadhatóvá az akaratosság, az ellenszegülés, a konfrontatív egymásnak feszülés békés feloldásának több módja.
A könyv segítségével megismerhetjük az akaratosság hátterét, illetve rávilágít a szülői felelősségre is. 
Ez az alig több mint száz oldalas könyv egy jó lehetőség, hogy egyszerűen, röviden megfogalmazott pszichológiai útmutató és kedves kis mesék révén közelebb kerüljünk magunkhoz és gyermekeinkhez.

Mese a három kismalacról és a farkasról

Örömelv után valóságelv – aszerint cselekedj, amennyire látod, hogy mit hozhat a jövő!

picsart_03-27-12_58_58.png

Akikhez szól: - változást átélőhöz a (családi, közösségi) körülményeiben, - „harc” az örömelvben élő „kismalacokkal”, - önmagával küzdőkhöz.

Amiről szól: - a gyermek fejlődéséről, növekedéséről (azaz: lehetőségéről), - az öröm és a valóság helyes értelmezéséről, illetve egyensúlyáról, valamint - egyfajta tükröt mutat.

 

A mese

Volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg koca s annak három malackája. Amikor már nagyocskák voltak a malacok, azt mondta nekik az anyjuk:

- Drága gyermekeim, én már eleget fáradtam érettetek, megöregedtem, el is híztam, eredjetek, próbáljatok szerencsét.

Nosza, elbúcsúzott a három kismalac a kocától, s elindultak hárman háromfelé.

Az első malac hamarosan találkozott egy emberrel, aki nagy szekér szalmát vitt.

- Gazduram - kérte a malac -, adjon nekem egy kevés szalmát, hadd építek egy kis házikót magamnak.

A gazda adott jó szívvel, a malac meg egykettőre házikót épített a szalmából, hogy mihamarabb játszani mehessen. De alig költözött be, odament farkas koma, kopogtatott az ajtón.

- Eressz be kismalac!

- Hogyne! Hogy felfalj! - szólt ki a malac.

- Bizony, ha nem eresztesz be szép szóra, összedöntöm a házadat, s megeszlek! - fenyegetőzött a farkas.

Amit mondott, meg is cselekedte, a házacskát összedöntötte, s szegény malacka alig bírt kereket oldani.

Ezalatt a második malac is ment, mendegélt, s ez is találkozott egy emberrel, aki egy szekér ágat vitt.

- Gazduram - szólította meg a malac -, adjon nekem néhány ágacskát, hadd építek magamnak házacskát.

Adott ez a gazda is jó szívvel ágacskát. A malacka látva azonban, hogy öccse már készen van, elkapkodta a munkát, hogy minél hamarabb csatlakozhasson a testvéréhez. Alig készült el, már jött farkas koma, kopogtatott.

- Eressz be, kismalac, a házacskádba!

- Dehogy eresztelek! Tán hogy felfalj! - válaszolt a malac.

- Bizony, ha szép szóra be nem eresztesz, lerontom-bontom a házacskádat, s megeszlek!

Úgy tett, ahogy mondotta, a házacskát lerontotta-bontotta, s a malacka épphogy el tudott iszkolni; vitte az irháját.

Hát a harmadik malackával mi történt? Ez is találkozott egy emberrel, aki téglát vitt a szekerén.

- Gazduram - kérte a malacka -, adjon nekem néhány téglácskát, hadd építek magamnak házacskát.

Adott az ember téglácskát, s épített a malacka egy szép, csinos házacskát.

Bezzeg hogy mindjárt odasomfordált farkas koma, kopogtatott az ajtón.

- Eressz be, kismalac!

- Kinn tágas, benn szoros, fel is út, le is út! - szólt ki a kismalac.

- No, megállj! - ordított a farkas, s azzal döngetni kezdette a házacskát, erőlködött szörnyen, hogy szétrontsa-bontsa, de a házacska meg se mozdult, a malacka meg hasát fogta nagy nevettében.

Farkas koma, amikor látta, hogy nem tudja szétrontani-bontani a házacskát, szép szóra fogta, s mondta lágy, hízelkedő hangon:

- Tudod-e kismalac, hogy közel ide egy jó répaföld van?

- Hol? - kérdezte a kismalac.

- Éppen itt, a szomszéd gazda telkén. Holnap reggel kimehetnénk oda ketten, s megszereznénk az ebédrevalót.

- Ej, de jó lenne - mondta a kismalac. - Hány órakor menjünk?

- Hat órakor.

- Jó.

A kis okos malacka azonban már reggel öt órakor ott volt a répaföldön, kihúzott egy nagy csomó répát, teletöltötte a zsákját, s hat órakor már otthon is volt. Mindjárt jött farkas koma is.

- Jössz-e kismalac?

- Ó, én már vissza is jöttem, hoztam is egy zsákocskával! - kacagott a kismalac.

- Majd megpukkadt farkas koma, de nem mutatta a haragját, lágyra, hízelkedőre fogta a hangját, s azt mondta:

- Lám, lám, nem is hittem volna, hogy ilyen korán kelsz. Tudod mit, kismalac? Van itt közel egy almafa, piros alma terem rajta. Eljönnél-e oda?

- Hogyne, hogyne. Hol az az almafa?

- Éppen a répaföld mellett. Itt leszek reggel öt órakor, odamegyünk, s leszedjük a szép piros almát.

- Ó, de jó, ó, de jó! - csettintett a nyelvével a malacka. - Ott leszek, ott!

Bezzeg hogy az okos malac már négy órakor fölkelt, kiment az almafához, de farkas koma hazudott, az almafa messze volt, s mire a kövér malacka felszuszogott-maszogott a fára, megérkezett a farkas koma is.

,,Ehe, most nem jársz túl az eszemen" - mondta magában a farkas koma. De bizony túljárt a kismalac a farkas koma eszén, mert egy szép piros almát leszakított, azt eldobta jó messzire, nosza, a telhetetlen farkas koma utánaszaladt, az alma meg gurult, gurult, s mire farkas koma utolérte az almát, a kismalac teletömte almával a zsákját, s - uccu neki, vesd el magad! - hazaszaladt a házacskájába.

Dúlt-fúlt farkas koma, de másnap mégis elment szerencsét próbálni, kopogtatott az ajtón.

- Hallod-e, kismalac, ma estefelé nagy vásár lesz a városban, nem akarsz eljönni oda?

- Hogyne, hogyne, mikor induljunk?

- Három órakor.

- Jól van!

A kismalac azonban már két órakor elindult, a vásáron vett egy vajköpülőt, s azzal indult hazafelé. Hát, uram teremtőm, amint mendegél hazafelé, megpillantja farkas komát, aki meg a városba igyekezett. No, most mit csináljon? Hová bújjon? Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen belebújt a köpülőbe, aztán lökött egyet rajta, a kölpülő meg gurult, gurult, mint egy hordó. Hej, ha láttátok volna, hogy megijedt farkas koma, amikor meglátta a guruló köpülőt! Azt hitte, hogy maga az eleven ördög gurul. Uccu, nyaka közé kapta a négy lábát, s szaladt, szaladt, meg sem állott hazáig! De másnap megint elkullogott a malackához, bekopogtatott s kérdezte:

- Voltál-e a vásáron, kismalac?

- Voltam biz én. Hát te mért nem jöttél el?

- Hiszen elindultam, de útközben láttam valamit, gömbölyű volt, kerek volt, ördög tudja, hogy mi volt, csak gurult, gurult; bizonyosan az eleven ördög gurult abban.

- Hahaha, hehehe, huhuhu! - kacagott a kismalac. - Hát ilyen nagy vitéz vagy te? Vajköpülő volt, amit láttál, én vettem a vásáron, s én gurultam benne.

- Mit! Te voltál?! - ordított a farkas koma. - No megállj, vége az életednek! Nincs pardon, kegyelem, a húsodat lenyelem!

- Orgodom, borgodom, megakad a torkodon - ingerelte a kismalac.

Hopp! - egyet ugrott, kettőt szökött farkas koma, felugrott a házacskára, aztán mászott a kéményre, hogy azon majd leereszkedik a házacskába. De a kismalac sem volt rest, egy nagy üstben vizet forralt, éppen a kémény alatt, s bezzeg hogy farkas koma beleesett, de azután úgy ugrott ki a fazékból, mint a puskagolyó. Azóta is bottal üthetik a nyomát.

A kismalacka pedig jót mulatott a póruljárt farkas komán, mulat talán ma is.

Holnap az okos kismalac legyen a vendégetek!

 

Gondolatok a meséhez

A számtalan formában olvasható három kismalac és az őket üldöző farkasról szóló mese azért fontos, mert azt mondja el a gyermekeknek, hogyan lesznek ők is okos, „farkast” legyőző kis emberekké. Másként megfogalmazva: arról szól ez a mese, mikor jön el az a pillanat a gyermek életében, amikor már nem az örömelvet követi az életében (háttérbe szorul), hanem a valóságelvet, amikor az ösztön én helyét átveszi a felettes én.

Arra tanít, hogy ne legyünk lusták, felületesek, ne adjuk föl, vállaljuk önmagunkat; kitartó munkával, okos tervezéssel és előrelátással legyőzhetjük a farkast (a belső félelmet, a rosszaságot – egyszóval: az árnyékszemélyiséget). Emellett a mese hangsúlyozza a növekedés előnyeit.

A három szereplő közül ebben a történetben nem a legkisebb szerepe a fontos – amint megszoktuk és várjuk, hanem a legnagyobb malackáé, mert itt a fejlődést hangsúlyozza a mese. A gyermek egymás után mindhárom malaccal, de ezen túlmenően a helyzetekkel is azonosíthatja magát, és felismerheti a fejlődés, az okosodás, illetve a naggyá válás lehetőségét.

A legkisebb malac szalma háza sietősen épült, mert menni kellett például játszani – az örömelv szerint élt, azonnali kielégülésre tört, a jövővel és a valóság veszélyeivel nem törődve. A középsőnél van némi fejlődés, egy kicsit erősebb az ő háza, de ő sem fordított rá elég időt, gondot. (Erre utal, hogy fából építette.) Igazi eredmény a harmadik malackánál van – aki téglából épít: le tud mondani a játékról, elvégzi először a feladatát, ezáltal a jövőjét is befolyásolja egy kicsit, tesz önmagáért. „Aszerint cselekszik, amennyire látja, hogy mit hozhat a jövő. Még a farkas viselkedését is jól számítja ki – az ellenséget, a bennünk lakozó ismeretlenét, aki szeretne minket elcsábítani és csapdába ejteni. Ezért képes arra, hogy a nála erősebb és vadabb ellenséget legyőzze. Az ádáz és pusztító farkas azokat az aszociális, tudattalan és kártékony erőket képviseli, amelyekkel szemben meg kell tanulnunk védekezni, s amelyek csak az én erejével győzhetők le.” Ő már a valóságelvhez igazodik.

A mese malacaival azonosuló gyermek „azt szűri le magának, hogy igenis van lehetőség a fejlődésre, hogy az örömelvtől el lehet jutni a valóságelvhez, hiszen ez utóbbi voltaképpen csupán az előbbinek egy némileg módosított változata. A kismalacok története egy olyan átváltozást jelenít meg, melynek során nem kell lemondani minden örömről, csak ezentúl a kielégülést a valóság követelményeihez alkalmazkodva kell keresni. Az okos és játékos kedvű harmadik kismalac többször is túljár a farkas eszén: először akkor, amikor a farkas finom falatok ígéretével háromszor is megpróbálja őt kicsalogatni a védelmet jelentő házból. Először répalopásra hívja, másodszor almaszedésre, harmadszor pedig a vásárba.”

„A gyermeknek, aki mindvégig úgy érzi, hogy azonosulni kell valamelyik főhőssel, a történet nemcsak a reményt adja meg, hanem azt is közli vele, hogy ha fejleszti értelmét, legyőzheti a nála sokkal erősebb ellenséget is.”

A farkas rosszaságát a kisgyermek önmagában is felismerheti: a vágyat, hogy „faljon”, és következményét, a félelmet, hogy őt is „felfalhatják”. A farkas tehát a gyermek rosszaságának kivetülése, de a mese útmutatást ad, hogyan lehet ezt megoldani. Ezt mutatják be a legidősebb kismalac élelemszerző útjai – amely a mese feledésbe merülő, mégis lényeges része, ugyanis megmutatják ezek az utak, milyen különbség van „evés” és „falás” között. „A gyermek tudat alatt ezt úgy értelmezi, mint az örömelv és a valóságelv közötti különbséget, amit egyfelől a mindent azonnal elnyelni akaró, a következményekkel nem törődő falási szándék, másfelől az okosan előrelátó élelemszerzés képvisel…A kismalac kora hajnalban kel, hogy biztosítsa magának a finom ennivalót, és ezzel egyúttal áthúzza a farkas gonosz számításait is.”

És voltaképpen (bár a három közül a legidősebb győzedelmeskedik) el lehet mondani, hogy (miután mindhárom szereplő kicsi) az éretlen (mint maga a gyermek) múlta felül a farkast. Ez miért fontos? Mert az arat győzelmet, akit van, hogy szidnak, kirekesztenek, csúfolnak, vagy éppen semmibe vesznek… Nos, amint már olvashattuk: a kitartó munka, az okos tervezés és az előrelátás (amik egyben fejlődéssel párosulnak) legyőzi a farkast.

A farkassal való eredményes elbánás bizonyítja, hogy még egy ilyen erős ellenséget is le tudunk győzni, ha az eszünket használjuk. Eközben a gyermek is látja a fejlődést és maga vonja le a cselekedetei következményeit. (Éppen ezért nem megrázó az első két kismalac eltűnése – ahogy a mese egyik verziója bemutatja. Hiszen ezek olyan létformák, amelyeknek szükségszerű eltűnniük. Ugyanis „a három malacka voltaképpen egy malac három különböző fejlődési stádiumban; ezt sejteti az is, hogy mindhárman ugyanazokkal a szavakkal válaszolnak a farkasnak: - Nem eresztlek, eszemben sincs! Fő az, hogy identitásunk a maga legmagasabb formájában túlélje a veszedelmeket.”)

A mese hatása az önmagát kereső gyermek számára (például, mert új helyre költözött a családjával, új közösségbe került, elváltak a szülei, konfliktusai vannak, feszültségben él) nagyon fontos. Nem ad szájbarágós magyarázatot, nem fogalmazza meg, milyen legyen a fejlődése, hanem hagyja, hogy a gyermek maga vonja le a következtetéseket, önmaga értse meg az összefüggést, lássa át a dolgokat.

Kedves Szülők, Meseolvasó! Segítsük a gyermekünket a mese elolvasásával!

 

Amit megtanulhattunk:

- A kismalacok története egy olyan átváltozást jelenít meg, melynek során nem kell lemondani minden örömről, csak ezentúl a kielégülést a valóság követelményeihez alkalmazkodva kell keresni.

- Ha a gyermek fejleszti értelmét, legyőzheti a nála sokkal erősebb ellenséget is.

- A legfontosabb, hogy identitásunk túlélje a veszedelmeket.

 

(Az idézetek forrása: Bruno Bettelheim – A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek; Corvina Kiadó 2013.)

 

Varázsmagok - avagy a búza és a konkoly dilemmája

wheat-3241114_960_72_1.jpg

Akikhez szól: gyerekek, akik keresik erősségeiket.

Amiről szól: hogyan lehet megtalálni lényünk mélyén szunnyadó erősségeinket.

"Egyszer egy nagy tudású Mester úgy döntött, hogy a városból vidékre utazik pihenni. Ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A Mester nem válogatott, hanem elfogadta az első földműves meghívását és vendégszeretetét, és odaköltözött hozzá két hétre. Mikor letelt a két hét, és eljött a búcsú ideje, a Mester kifejezte elégedettségét, és amikor a földműves a következő évre is meghívta, megígérte, hogy jövőre is eljön hozzá. Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki, és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges magok, ezért ne a többi közé ültesse el őket, hanem egy elkerített földterületre, és különös gonddal ápolja őket.

A földműves megfogadta a tanácsot, és egy külön parcellára vetette a Mestertől kapott varázsmagokat. Egy év múlva, amikor a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott, tízszerese termett a szokásosnak. A Mester örömmel hallgatta a földművest, és amikor ismét eltelt a két hét, s ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba, és ugyanazt mondta neki, mint az előző évben. A földműves megígérte, hogy most is úgy tesz, ahogy a Mester meghagyta, és ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.

Ez így ment legalább tíz évig. A Mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél két hetet, majd amikor elment, búcsúzóul  adott neki egy zsák varázsmagot. A földműves, a nagy hozamnak hála, meggazdagodott, és egyre bőkezűbben tudta vendégül látni a Mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbeliek is mind hozzá jöttek vetőmagért.

A tizedik találkozás után a földműves ismét kapott egy zsák varázsmagot, de nem bírta tovább, és így szólt:

- Mester, kérlek, engedj meg nekem egy kérdést!

A Mester mosolyogva biccentett, mire a földműves így szólt:

- Kedves Mester! Most már tizedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét. Nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól, nem beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el kérlek, honnét szerzed ezeket a csodálatos varázsmagokat?

A Mester így válaszolt: - Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az, hogy sétálhatok a természetben. Sétáim során gyakran jártam a gabonaföldjeiden, és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, leszedtem annak magjait, és egy zsákban gyűjtöttem neked össze. Ezek a magvak nem varázsmagok, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket, és aztán odaadtam neked, hogy azzal gazdálkodjál..." (Forrás: Boldizsár Ildikó  - Életválságok meséi 47. oldal)

 

Gyermekek panaszkodnak túlterheltségről, eltúlzott szülői (tanítói) elvárásokról. A másik oldalon ott találjuk a szülőt, akit gyermekével szembeni irrealitás, gyermekkori kudarc, illetve gyermekkori lehetőségek hiánya vezérel, amikor gyermeke életét igazgatja. Nagyon ritka, amikor mind a két fél álláspontját ismerhetjük, az meg végképp a fehér holló kategóriájába tartozik, hogy leülhessünk erről közösen és nyitottsággal beszélgetni.

Mit lehet ilyenkor tenni? Győzzem meg magam arról, hogy ez nem az én dolgom, ebbe nincs beleszólásom? És ha van dolgom egy ilyen helyzetben, akkor az mi?

Egyik felet sem sértjük meg (nem hergelünk), azonban a helyzetre  másként való rálátást szolgálhatja "A varázsmagok" című mese.

Ez a mese egy válasz arra, hogyan segíthetjük önmagunk és mások fejlődését. "Úgy, hogy termőre fordítjuk a földet. A mese még afelől sem hagy kétséget, miként. Gyűjtsük össze a különlegesen szép kalászokat, azaz először is keressük meg azokat az erősségeket, amelyekre alapozni lehet a továbbiakban. (Gyorsan hadd tegyem hozzá, ugye értjük: nem máshonnét hoz a bölcs varázsmagokat, hanem a földműves saját területéről; azaz nem importálni kell erősségeket, hanem a mélyről a felszínre hozni - ami tudom, időigényesebb és macerásabb -. Az eredmény: "gazdagság". Hiszen ezek csíráztatásra alkalmas magok.) Persze közben más földterületek művelését se hanyagoljuk el, vagyis ne pusztán a varázsmagok ígérete legyen a szemünk előtt. Fontos üzenete a mesének, hogy a folyamat kezdetén még külön parcellába, azaz jól látható helyre érdemes ültetni a magokat, hogy az eredmények mindenki - főleg a földműves - számára látható és inspiralóak legyenek." (Boldizsár Ildikó)

A földműves nem válik egyoldalúvá, például kapzsivá vagy lustává, hanem valóban folyamatosan teszi a dolgát. "Tudja, hogy a gabona - azaz saját élete - állandó éberséget követel, mert csak így lesz évről évre szebb a kalász." (B. I.) Ugyanis, ha nem figyelnek oda a teljes földterületére, honnan nyerne "varázsmagokat"? Odalenne ennek lehetősége, de odalenne a magára való figyelés is.

A földműves, ha csak a magas hozam reményében dolgozott volna, hamar tönkrement volna, hisz nem talált volna "varázsmagot". Azonban ő minden olyanra odafigyelt, ami törődést és gondozást igényelt (magas haszontól függetlenül).

Importált magból mesterséges intelligenciát hozunk létre. Ennyit ér az élet(e)? Akinek életet adtunk, aki a vérünk, aki egyéniség, akiben sok-sok értékelhető tulajdonság van, kellő figyelmet kap? Amit mi figyelmességnek, nevelésnek, odaadásnak mondunk, az összhangban van vele?

Jézus mondja: "Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés szárba szökkent, és kezdett kalászt hozni, látható lett a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt mondták neki: Uram, te jó magot vetettél a földedbe. Honnan került hát bele a konkoly? Ő pedig így felelt: Valamelyik ellenségem tette ezt! A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és majd az aratás idején szólok az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be csűrömbe!” (Máté evangéliuma 13. fejezet)

Miért ne húzzuk ki a konkolyt? Ugyanis biztos kihúznánk vele varázsmagokat is! Mint a Mester, rendszeresen, időt nem sajnálva, figyelmesen sétáljunk életünk földterületén és legyen gondunk figyelmességünkkel a szép kalászokra. Ő se tett egyebet, mint különös gonddal fordult a magok felé. Rombolás nélkül. Tudva, mindennek megszabott ideje van: a figyelemnek, a válogatásnak és az aratásnak. Ezek határozzák meg a konkoly sorsát.

Nem a rossz megtartására tanít! Mert ugye, mi is a rossz? Arra tanít, hogy az egészre figyeljünk annak érdekében, hogy mindig legyen később varázsmagnak nevezhető mag - a hála és az áldás magja. Másrészt azt tárja elénk, hogy a tanulással nem új dolgok kerülnek a birtokunkba, hanem ismeretlen, elfeledett vagy eltakart tudás kerül a felszínre. Így a nehézséget okozó, konkolynak tűnő "növény", lehet egy ilyen elfeledett, eltakart vagy épp ismeretlen részünk - ami magában rejti a varázsmagot.

Kedves Szülők, Meseolvasó! Segítsünk gyermekeinknek a varázsmagok megtalálásában és összegyűjtésében nap mint nap.

Amit megtanulhattunk: fontos, hogy mások és saját életünk minden területére szánjunk figyelmet, így elkerülve, hogy import “magokkal” építjük életünket, illetve építtetjük az életet, hanem mindig lesz miből meríteni. A gyermek teljes életet élhet, mi pedig szülők ehhez segíthetjük őket hozzá.