"Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja." (Csernus Imre)

Mit várnánk a rút kiskacsára hajazó történettől? A másiktól elfogadást, türelmet, segítséget, támogatást. Másként történik... De mit várunk mi, rút kiskacsák? - Ugye megvárod, míg olyanná leszek, ami elfogadható a számodra? Ugye? - kimondjuk vagy nem, de ebben bízunk. Mi is a mérce? És mihez képest? A pillanatnyi helyzet a mérce, és a pillanatnyi helyzethez alakítjuk magunkat, életünket. Azaz: Élj a mának!

A kacsák már szépek, a hattyú még távolról sem. És amikor már valaki „megérkezett” (kifejlett kacsa) te még „úton” vagy (kis hattyúként). 

Tehát a türelem szót arra használjuk, hogy a másik átalakulását elősegítse. Az az időszak, amíg nem illeszkedik az én rendembe. (Vagy én az övébe.) Mert az önazonosság leteendő kereszt! De nem megy! Csak átfestjük magunkat! Persze idővel belénk ivódik a festék, mérgez a külső (hatás). (Egyébként nem arra buzdít a kígyó, hogy tegyük le keresztünket?) Az önazonosság fölveendő kereszt! Micsoda különbség! Ne felejtsd: ha egyet leteszel, egyet fölveszel. A kereszt: élet. 

A rút kiskacsa rámutat: az önazonosság nehézségére, keresztjére - amennyiben az eddigieket elfogadjuk és próbálunk ilyen módon integrálódni. Meddig tartsunk ki? Meddig tartsuk magunkat?  Hisz egyre nehezebb!  Várni, amint a mag fejlődik, átgondoltan, stratégia mentén gondolkodni s élni - ezt kell fontolóra venni. Egyébként már önmagad vagy, mint mag, mint ebihal, csak a fejlődést, változást nem lehet, nem lenne szabad megspórolni. Csak így lehet élni. Ez a teremtett világ rendje. A Titanicnál siettek...  (Rövidebb próbautat tettek meg, majd a végzetes éjszakán siettek.) A kis vakondra is rádudáltak, mert nem egy súlycsoportban volt ő és az ember a forgalomban.

Kispipi és kisréce története éppen ennek a gondolatnak az elhibázottságáról szól. Ennek ad hangot! Majdnem kispipi életébe került az uniformizálás.

A "kiskacsa" még épül. Körülötte dominálhat más. Itt megint hasonló hozzáállást kéne megejteni, amit hiányolunk a gólya és a róka meséje kapcsán: egyik tányérból tud enni, míg a másik hosszú nyakú edényből, de sajnos egyik sincs a másikra tekintettel. A "kiskacsa" már most olyan, ami őt boldoggá teszi, csak rossz tükre van.  A másik fél felelőssége nagy - ami az életemet befolyásolja. (Lehet, hogy nem is a saját életemet élem?) Milyen tükröt tartanak elém?  Ezért fontos az öntudat, hogy a másik ezt támogassa, és ne egy vélt, vagy egy mesterséges formát.

"Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja." (Csernus Imre)

Mit várnánk a rút kiskacsára hajazó történettől? A másiktól elfogadást, türelmet, segítséget, támogatást. Másként történik... De mit várunk mi, rút kiskacsák? - Ugye megvárod, míg olyanná leszek, ami elfogadható a számodra? Ugye? - kimondjuk vagy nem, de ebben bízunk. Mi is a mérce? És mihez képest? A pillanatnyi helyzet a mérce, és a pillanatnyi helyzethez alakítjuk magunkat, életünket. Azaz: Élj a mának!

A kacsák már szépek, a hattyú még távolról sem. És amikor már valaki „megérkezett” (kifejlett kacsa) te még „úton” vagy (kis hattyúként). 

Tehát a türelem szót arra használjuk, hogy a másik átalakulását elősegítse. Az az időszak, amíg nem illeszkedik az én rendembe. (Vagy én az övébe.) Mert az önazonosság leteendő kereszt! De nem megy! Csak átfestjük magunkat! Persze idővel belénk ivódik a festék, mérgez a külső (hatás). (Egyébként nem arra buzdít a kígyó, hogy tegyük le keresztünket?) Az önazonosság fölveendő kereszt! Micsoda különbség! Ne felejtsd: ha egyet leteszel, egyet fölveszel. A kereszt: élet. 

A rút kiskacsa rámutat: az önazonosság nehézségére, keresztjére - amennyiben az eddigieket elfogadjuk és próbálunk ilyen módon integrálódni. Meddig tartsunk ki? Meddig tartsuk magunkat?  Hisz egyre nehezebb!  Várni, amint a mag fejlődik, átgondoltan, stratégia mentén gondolkodni s élni - ezt kell fontolóra venni. Egyébként már önmagad vagy, mint mag, mint ebihal, csak a fejlődést, változást nem lehet, nem lenne szabad megspórolni. Csak így lehet élni. Ez a teremtett világ rendje. A Titanicnál siettek...  (Rövidebb próbautat tettek meg, majd a végzetes éjszakán siettek.) A kis vakondra is rádudáltak, mert nem egy súlycsoportban volt ő és az ember a forgalomban.

Kispipi és kisréce története éppen ennek a gondolatnak az elhibázottságáról szól. Ennek ad hangot! Majdnem kispipi életébe került az uniformizálás.

A "kiskacsa" még épül. Körülötte dominálhat más. Itt megint hasonló hozzáállást kéne megejteni, amit hiányolunk a gólya és a róka meséje kapcsán: egyik tányérból tud enni, míg a másik hosszú nyakú edényből, de sajnos egyik sincs a másikra tekintettel. A "kiskacsa" már most olyan, ami őt boldoggá teszi, csak rossz tükre van.  A másik fél felelőssége nagy - ami az életemet befolyásolja. (Lehet, hogy nem is a saját életemet élem?) Milyen tükröt tartanak elém?  Ezért fontos az öntudat, hogy a másik ezt támogassa, és ne egy vélt, vagy egy mesterséges formát.